Az öngyilkos patkányunk:

Igaz, már a pesti kényelemből írom ezt a bejegyzést.. De még jól emlékszem utolsó afrikai napjaimra.

Ellentétes érzések voltak bennem. Egyfelől alig vártam, hogy itthon legyek, barátokkal, családdal, stb.. Másfelől utolsó napjaimon egyre jobban rádöbbentem, hogy haza akármikor jöhetek, Afrikába viszont nagyon nem. És persze ettől az érzéstől rögtön maradhatnékom támadt. Szóval őszintén szólva, nem igazán tudtam eldönteni, hogyan is érezzek, de egy biztos; elveszettnek éreztem magamat.

Utolsó hétvégét Alexxel töltöttem, és munkával. Mivel én tudom, hogyan kell szójatejet csinálni a szójababból, ezért Alex megkért, hogy kísérjem el, egy demonstráció erejéig. Persze az egész napunk ráment, mert nem volt cukor, meg a szójababbal is gondok voltak.. A szokásos. De nagyon élveztük az isten háta mögötti falu vendégszeretetét, akik amíg vártunk nem csak személyre szóló dalt énekeltek nekünk, de még táncolni is próbáltak megtanítani. J A szójatej-demonstráció is jól sikerült, mutattunk nekik több változatot is. Én őszintén szólva nem szeretem a szójatejet –pedig tudom milyen egészséges- de az afrikaiaknak igenis egy tökéletes alternatíva a tehéntej helyett. Keserédes tapasztalat volt, hogy sokkal élvezetesebb a Farmers Clubban dolgozni, mint a Teacher Traning College-ban. De ez azért is lehet, mert a Farmers Club-os segítőt az első perctől megkedveltem, nem úgy mint a saját munkatársaimat.

Vasárnap este túlestem a pirulós búcsú-estémen is a kollégiumban. Összecsődítették az összes diákot, tanárokat, stb. Elhangzott a tipikus afrikai „we are happy to be togerher” című örökzöld (mi spec.  a madáchban siyahamba-ként ismertük), ezek után egy kisebb csoport énekelt nekem két dalt: chirio bye-bye, és police: every breath you take. Csak kicsit jöttem zavarba :$ :D De ennyivel nem úsztam meg. A dalolás után egy tanár mondott egy beszédet rólam… Hááát, ez volt mindennek a teteje, mert hogy ennek az embernek sajnos fogalma se volt rólam, és a munkámról sem. De azért használta a kreativitását. :D Szóval egyfelől vicces volt, másfelől nem értem minek van erre szükség. Na, de aztán felkértek engem is egy beszédre, amire nem számítottam.. Végül azért összeszedtem a gondolataimat, és megköszöntöm nekik és Malawinak azt a rengeteg élményt, amit kaptam ebben a fél évben, és azt sem bánom, hogy nem mind pozitív, mert így legalább erősödtem, tanultam én is, nem is keveset. Mindig azt kérik, sose felejtsem el Malawit. Hát biztos, hogy nem fogom. Ezek után kaptam ajándékokat is tőlük. Egy szép hagyományos malawi ruhát, ami tökéletesen passzol rám, és nyakláncot, karkötőket. Mindent összevetve meghatóan kedves este lehetett volna ez, ha nem érzem a képmutatást abban a beszédben.

Hétfőn elmentem a legtöbb preschoolomba, hogy elköszönjek tőlük. Tudtam, hogy utoljára rovom ezeket az utakat, utoljára vagyok ennyire közel Afrikához, úgyhogy kiélveztem az utam minden percét. Még ha hülyén hangzik is, tényleg úgy éreztem, hogy egész Malawi mosolyog rám. Egyik legemlékezetesebb napom volt ez is. Még az se tudott megzavarni, hogy utoljára, de bőrig áztam. Ezután már nem sok említésre méltó dolog történt, kedden ismét kórházba mentem, malária-tesztre, ha mást nem is, ezt az egyet nagyon komolyan veszi a projectem, úgyhogy nem volt más választásom. Szerdán pedig mostam, takarítottam, és pakoltam a nagy útra. Hát, hihetetlen módon 27 kg-val jöttem, és annyival is mentem haza, pedig elhasználtam egy csomó tisztálkodó-szert, úgyhogy nem értem…

Utolsó amalikai estémet Lucy-val kettesben a megszokott módon töltöttük; főztünk kukoricát, dumáltunk sokat, és egy egér-méretű csótánnyal küzdöttünk. (Mi nyertünk! De tényleg akkora volt, hogy amikor először elsuhant a konyhaasztalon, azt hittük visszatért az egerünk!)

Csütörtökön reggel kivittek a buszállomásra, 5 órás út után már Lilongwében is voltunk. Innen autóval vittek minket a szállásunkra, és másnap reggel értünk is jöttek, hogy kivigyenek a reptérre. Szóval ment minden mint a karikacsapás. És a tervem, hogy egy kis malawi szesszel örvendeztessem meg a barátaimat már bele se fért az időnkbe. L A hazajövetel is rendben zajlott. A müncheni időjárás még egész tűrhető volt, de persze a dániai már nem kímélt. Na, de ez már nem ebbe a bejegyzésbe tartozik. :)

 Első kórházi élmény Afrikában

Jól kezdődik 2011.. De megnyugtatásképp mondom, én csak kísérő voltam.

Szóval hajnali 3-kor arra ébredtem, hogy Alex rosszul van. Görcsöl a hasa, hányingere van, és hasmenése. Akkor még reméltem, hogy „csak” egy gyors lefolyású gyomorrontásról van szó. De nem, Alex állapota egyre rosszabb lett, és amikor éreztem, hogy a láza is megy fel, 6 körül, akkor hívtam Cedric-et, aki felelős értünk, hogy szervezzen egy kocsit azonnal, kórházba kell vinni Alexet. Malária-szezon közepén vagyunk, Cedric is aggódott, úgyhogy afrikai viszonyokhoz képest gyorsan, 3 óra múlva ott volt az autó, ami elvitt minket a blantyre-i magánkórházba, ahova a biztosításunk szól. Regisztrációs díjtól kezdve mindenért fizettünk. (Amit aztán a project visszafizet nekünk, nekik meg a dán biztosító)

Alexet soha nem láttam még ilyen rossz bőrben, úgyhogy aggódtam rendesen. Nem úgy mint a kórházi dolgozók. Ők csak annyit mondtak: üljön le ide, várjon, mindjárt foglalkozik önnel valaki. Végre behívtak a vital signs szobába, ahol megmérték a súlyát, vérnyomását, lázát (38,5). Akkor onnan kiküldtek megint, ismét vártunk nemtom meddig, mire végre jött a doktor. Alex elmondta a tüneteket, ez alapján baktériumra gyanakodtak vagy maláriára, úgyhogy elküldték a laboratóriumba, ahol széklet és vérvizsgálatot csináltak. Persze előtte vártunk fél órát, és az eredményre is. Szerencsére nem malária volt, csak a baktérium, ahogy sejtették. Antibiotikum kúrán van 8 napig!, és adtak neki vitamint meg Panadol fájdalomcsillapítót.

A számla végül 10ezer FT fölé ugrott. Legalább tudjuk hova megy el a Dániában keresett pénzünk egy kis töredéke. Végül hazamentünk, és Alex aludt másnap reggelig szinte megszakítás nélkül.

Én kicsit fel voltam háborodva, hogy egy félájult, lázas embert hagynak órákig várakozni, nem kínáltak egy ágyat, hogy lefekhessen, vagy tolókocsit, hogy ne kelljen gyalogolnia vagy nem tom. Malawi egyik legjobb kórháza volt ez elméletileg. Mondjuk az állami kórházakhoz viszonyítani se lehet, de még én, a magyar kórházakról szerzett tapasztalataim alapján is egy kissé több törődést vártam volna el ennyi pénzért… Na de mindegy, Afrikában vagyunk, nem tudom mire számítottam.

Viszont a kórházban én is megmértem magam, és meglepődve tapasztaltam, hogy 4 kilót fogytam október óta. A saját betegségem óta. Úgyhogy pár nappal később visszatértem egyedül a kórházba, egy kivizsgálásra, ismét több mint 10 ezer ft volt a számla, amiért cserébe megmondták, hogy semmi bajom :D Úgyhogy nem tudom, mire fel a fogyás, főleg hogy csak mostanában kezdődött. Azt mondta az orvos, jót tesz majd a szervezetemnek az európai élet. De nem panaszkodom, nagyon jól megúsztam Afrikát egészségügyileg.

Amióta az eszemet tudom, mindig ugyanúgy telik nálunk a Karácsony. Épp ezért bele se tudtam gondolni, milyen lesz 30 fokban, a Malawi tó egyik legszebb partján Alexxel, napozással, étteremben evéssel tölteni 24-e délutánt és estét. Semmi elfoglaltság, semmi stressz, semmi ajándék-őrület, semmi sütés-főzés, karácsonyi illatok…

Igaz, december 19-en mi DI-ok rendeztünk egy karácsonyi vacsorát magunknak Chilangomában. Kb. 20-an érkeztünk, legtöbben kora délután. És rögtön neki is álltunk a sütésnek, főzésnek. Én a gyümölcssaláta, és csokitorta csapatba osztottam magamat, nem véletlenül. J Már a készülődés alatt jól laktunk J Jó kis este volt, olyan emberekkel akikkel együtt vagyok Malawiban hónapok óta, mégsem találkozunk sokat. Csak épp egy hatalmas vihar zavarta meg… Na, de ehhez már hozzászokhattam volna.

December 21-en delutan 5kor buszra szálltam, és le se szálltam róla másnap reggel 8ig, Mzuzuban. Volt már részem hosszabb buszútban, de mégis ez tűnt a leghosszabbnak, mert fel sem tudtam állni, nem tudtam wc-re menni, nem volt lámpa, hogy olvassak, és legrosszabb esetben a malawi tájjal órákig elvagyok, de most ez sem jöhetett szóba sötétben. De a buszállomáson Alex várt rám J Átszálltunk a Nkhata Bay-ba menő buszra, még 2 óra, és meg is érkeztünk a Big Blue nevezető Backpackers Lodge-ba. Gyönyörű volt a kilátás a Malawi tóra a teraszunkról. Itt maradtunk egészen 26-áig, vagyis itt karácsonyoztunk. Az idő nem volt tökéletes, az eső gyakran szemerkélt, főleg 24-én, de minket ez maximum a napozásban zavart. Sokat sétáltunk a környező strandokra, úsztunk, olvastunk, filmet néztünk, szóval pont úgy telt mint egy beach-holiday. Azért 24-en este felvettem a training nadrágomat meg a túracipőmet és elmentünk egy étteremben. Kissé alulöltözöttnek éreztem magam, de az egyetlen elegánsabb ruhadarabom a farmerom, amit utoljára júliusban hordtam. Túl meleg, és túl sok helyet foglal. Mindent összevetve kellemes napok voltak, körülbelül nulla karácsonyi hangulattal. Szóval kicsit úgy érzem, nálam ez idén elmaradt. Úgyhogy jövőre inkább otthon töltöm. J

27-ére értünk vissza Blantyre-be. Azóta Alexnél vagyok, Namitamboban. A napok nagyon gyorsan telnek. Tegnap voltunk a Nyala National Parkban, amit nagyon élveztünk. Ezúttal zsiráfokkal és zebrákkal találkoztunk főleg, akik szinte pózoltak. Jó fejek voltak.

Szilvesztert is Namitamboban töltöttük. Eredetileg közös vacsorát terveztünk Alex munkatársaival, de az előkészületeket elmosta az eső, így csak szűk körben ünnepeltünk. Számomra egy kihívás volt fenn maradni éjfélig, de nagy nehezen sikerült. Tettünk egy Namitambo körüli sétát, hogy megnézzük, hogyan ünnepelnek a helyiek. Hát, nekik mindegy, csak fülsértően hangos zaj legyen körülöttük. Az emberek egy része a helyi „mozikban” nézte a jackie chan filmeket, a másik részük meg a helyi kocsmában-discoban mulatta az időt. Bemerészkedtünk mi is, és mivel épp a „kedvenc” számom ment, még táncoltunk is volna, de mi mint azunguk azonnal feltűnést keltettünk, és mindenki körénk gyűlt, és pénzt kért újév alkalmából.. (Hozzáteszem azt hogy elmúlt éjfél észre sem vették!! ) Úgyhogy feladtuk, és hazajöttünk hogy meggyújtsuk a 75 ft-os tűzijátékunkat. Vicces volt. Az új évet pedig pezsgő helyett malawi ginnel kezdtük.

Örülök hogy így alakult végül is, és nem voltunk sokat távol a háztól, mert rengeteg rémtörténetet hallottam, hogyan rabolnak szilveszterkor. De mondjuk nem kell ehhez Szilveszternek lenni. Tegnap az egyik DI társunk mesélte, mi történt velük. Nagyon durva. Ők is egy vidéki faluban laknak. Valamelyik reggel 2-3 körül arra ébredt, hogy 5 ember hatalmas késsel a házukban kutat. Az egyik épp a laptopját kapta fel, és rohant. Mire észbe kapott, és utánuk szaladhatott volna, már mind eltűnt. A guard-ot leütötték. Rendőrség persze SEMMIT nem tesz.

De hát bűnügyekben nekünk is van részünk. Nem is részletezem mennyi idő, pénz, energia ment el azzal, hogy a vezetők a projectemben elkezdjenek valamit tenni Alex laptopjának ügyében. Szerencsére már Alex is zaklatja őket, hogy országhatáron belül van, mert én már épp kezdtem feladni. A fejlemény egyedül annyi, hogy Banet, ez a nyomorult bűnöző aki kilopta az alkatrészeket a gépből, akkor már nem dolgozott a Teacher Training College lektoraként. Amikor odaadtam igen, de közben kirúgták, és ő ezt elfelejtette velem közölni. Hát ezért járkáltam annyit feleslegesen utána. A többiek is csak annyit mondtak, Lilongwéba ment. Persze ők nem tudták miért keresem akkor. Szóval bosszúból tehette vagy csak egyszerűen rájött, hogy így nem lehet már felelősségre vonni… Végre viszont történt valami. Találkoztunk Banet barátjával, akinek Banet adta a gépet, miután rájött, hogy ő nem tudja megjavítani. Viktornak hívják az illetőt, és ha engem nem is, az iskola vezetőségét meggyőzte, hogy Banet volt egyedül a tettes. Szóval most a DAPP számítógépspecialistája megpróbálja kideríteni mekkora a kár, és megjavítja, ha be tudja szerezni a megfelelő alkatrészeket. Úgy 75 ezer ft lesz, mert a RAM-ot is kilopták, meg a motherboarot is tönkretették. Mindenesetre a projectem fog fizetni a javításért. Banetnek kellene elméletileg de őt nem tudják elérni. Szóval végre rájöttek, hogy tenniük kell valamit, mielőtt hazamegyünk. Az, hogy a rendőrség szóba sem jöhet, mert úgyse csinálna semmit, az már az ő problémájuk lesz. Gondolom azért behajtják rajta valahogy ezt az összeget, ami azért itt elég jelentős pénz.

Pár nap és megyek Dániába. Az egyik szemem sír, a másik nevet. 

 Tudom, béna vagyok.. de nagyon.. Szóval úgy július-augusztus tájékán írtam pár bejegyzést, amit publikálás helyett csak mentettem. Én láttam őket így is, úgyhogy azt hittem ti is.. Most jöttem rá, hogy nem. Úgyhogy kb 4-5 ősrégi bejegyzést most publikáltam. Akinek sok ideje van és kevés tennivalója, olvasson vissza... Bár már nem aktuális :(

Na, hát ezen is túl vagyok…

Minden Zanzibáron kezdődött, ahol is Alex laptopja elromlott. Amint hazaértem (november közepén) elvittem a laptopot egy Banet nevű tanárnak, aki a kollégiumban dolgozik, és ő szokta a DI-ok laptopjait javítani. Én még júliusban összeismerkedtem vele, amikor az én laptopom romlott el. Nem kedveltem meg, mivel amikor a laptopomért mentem az irodájába, épp a filmjeimet másolta át a saját gépére. Végül megnéztem a legutóbbi dokumentumokat, és mindent megnyitott a gépemen!! De végül is örültem, hogy megjavította a gépemet. Szóval most is hozzá vittem Alex gépét.

Azt mondta, semmi komoly baja nincs a gépnek, csak a bekapcsoló gomb valahogy nem csatlakozik a géphez, vagy mi? És hogy 2 nap múlva jöhetek érte. Mentem is, boldogan, Alexnek is elújságoltam, hogy örüljön, de feleslegesen, mert a laptop nem volt ott. Banet kimentette magát. Aztán ez még vagy 5ször megtörtént, akkor már nagyon elegem volt! Végül elmondta, hogy ő nem tudta megjavítani, de odaadta egy barátjának, Victornak, aki ért hozzá. Na, onnantól kezdve Victort zaklattam, aki ugyanúgy áltatott csak egy hétig. Végül elegem lett, és megmondtam Banetnek, hogy nem érdekel, megjavították-e, ha nem sikerült 3 hét alatt, szerintem már nem is fog, úgyhogy adják vissza a gépet. Végre valahára (7szer mentem feleslegesen érte) szombaton megkaptam a gépet. Így következő héten egy igazi szervízbe vittem a laptopot. Ma mentem érte, de azzal fogadtak, hogy ebből bizony egy pár alkatrészt kiloptak, és a harddrive-ot pedig kicserélték, egy teljesen használhatatlanra. És, hogy 10ezer ft-ért meg tudják venni az alkatrészeket, de a harddrive már nagyobb falat. Én elsírtam magam annyira kétségbe estem. Mit fog Alex szólni? Végig csak azt mondta, nem érdekli a gép annyira, csak az adatait mentsék meg. Erre ellopja a hard drive-ot egy tanár a projectemben??!!

Végül is ő nyugtatott engem.. Hazajöttem, beszéltem a project leader-emmel, aki meg Banettel és ezzel  Victorra fog beszélni, és megpróbálják visszaszerezni a hard drive-ot. Nagyon remélem hogy sikerül nekik, bár tuti valahol a fekete piacon kallódik.. Viszont ha nem sikerül nekik, akkor számolhatnak Alexxel, mert hogy ő addig nem fog innen hazamenni, amíg vagy a hard drive-ot nem kapja vissza, vagy pedig egy újat nem vesznek, és kárpótlást, amiért minden adat és file odalett. És Alex ki is fogja harcolni. Amint tudok írok Rékának a dán iskolában a tanáromnak, megyünk az egész szervezet vezetőségéhez, ezt nem ússzák meg szárazon! Hogy a fenébe merték ezt megcsinálni? Mondjuk pofátlanok nagyon, és semmi szégyenérzet nincs bennük, még akkor sem, hogyha szembesítjük őket. De majd akkor talán megbánja ez a Banet, ha két hónapig Alex kapja majd a fizetését.

Kissé felzaklatott lelkiállapotban mentem az internetkávézóba, hogy végre valahára megvegyem a repülőjegyet, haza! Hétvégén néztem a malévnál és 17 ezer ft volt. Persze mire megoldódott az extra-csomag kérdés, elment az internet az árvaházban, így napokig nem tudtam lefoglalni. Végül csütörtökön a laptop miatt bementem a városba, és akkor neteztem. Persze addigra felment a jegy a kétszeresére, már 35 ezer ft. Még múlt héten kerestem olcsóbb megoldást, de vagy mindegyik 30 órás utazás, vagy nagyon drága, úgyhogy nem hezitáltam tovább, lefoglaltam a jegyemet. Végre egy jó hír: Január 21-én este 22:15-re érek Ferihegyre!!! És aznap már a szobámban aludhatok. El sem hiszem, 16 hónap után újra OTTHON!!!

Végül hazaindultam, gondolván hogy ennél rosszabb már nem lehet a nap! Dehogynem! Amint Tungába értem, elkezdett esni az eső. Onnan 8 km az árvaház, és biciklis taxival szoktam menni. Kérdeztem Felixet, a biciklis taxisomat, nagy eső lesz? ÁÁ nem, menjünk. Ahogy gyorsultunk, úgy esett egyre jobban az eső, végül olyan szinten szakadt 1 perc múlva, hogy nem láttunk semmit, le kellett szállni a bicikliről. Rohantunk párszáz métert mire elértük az első tetőt, ami alá behúzódhatunk. De az csak egy terasz volt, és olyan durván esett meg szél is volt, hogy semmit nem ért. Egy szál ujjatlanban voltam, úgyhogy eléggé fáztam. De amikor egy órán át  álltunk az esőben, akkor már vacogtam szó szerint. Viszont jég is esett, úgyhogy sok lehetőségünk nem volt. Eltelt még egy óra, az eső kissé alábbhagyott, úgyhogy mondtam Felixnek, inkább ázom fél órán át a biciklin, mint hogy itt álljak még egy órát, mire teljesen eláll. Úgyhogy végül teljesen eláztam megint. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy hazaérek és forralok vizet a fürdéshez. Na de persze nagy esőben nincs áram.. Úgyhogy ez se jött össze. Végül lefürödtem, és befeküdtem az ágyba, de még így este is fázom, pedig 2 pulcsi van rajtam. Remélem holnapra kialszom.

Viszont!! Ma estefele végre-valahára megkaptuk a fridzsidert amit október óta ígértek. És nem is a legkisebbet kaptuk, hanem szép nagyot, mint otthon! Ráadásul elektromos főzőt is ígérnek ezer éve, amióta a gáz kifogyott októberben, és azóta se sikerült kicserélni a palackot. Na a főzőt is meghozták, egy sütővel együtt!! Csak ámultunk és bámultunk! Már elő is vettük a receptes könyvemet Vamdrupból, és tervezgetjük mi minden finomságot fogunk sütni!!! Ja, de nem tudjuk hogyan kell üzembe helyezni. Nincs zsinórja meg semmi! A fridzsiderhez meg dél-afrikai átalakító kell, ami szintén nincs! Úgyhogy egyelőre még mindig csak tervezzük, mi mindent fogunk hűteni meg sütni… J        

Workshop, december 11-en

Amennyire nem volt kedvem ehhez a workshophoz, és elleneztem, hogy a karácsonyi szünet első napján tartsuk (micsoda hülyeség…) annyira örülök, hogy végül mégis megszerveztük, és úgy szerveztük, ahogy. Mert szerintem nagyon jól sikerült, még én is élveztem!! J

Az előző napi bevásárlás viszont katasztrofális volt. Először is az autó két órát késett, aztán végül elvitt minket egy bevásárló-központba ahol a vásárlás felét le is bonyolítottuk 15 perc alatt. Igen ám, de az autó nem várt ránk, elment ezt-meg azt intézni. Végül is 3 órát álltunk az utcán, mire ismét értünk jött az autó. Akkor kijelentették, hogy nagyon kell sietnünk, mert az autónak vissza kell érnie Amalikába időre… Úgyhogy a vásárlás második része a piacozás rohanásban telt, pedig 40 kg rizst kellett vennem, 14 élő csirkét, 300 db paradicsomot. Még nem rohanva se lett volna egyszerű. Aztán mindent behajigáltak az autó csomagtartójába –a csirkéket is. Mire Amalikába értünk, 3 csirke meghalt. Szerintem agyonnyomta őket egy-két csomag… Annyira durván leszarják itt az állatokat, itt az állatkínzás fogalma nem létezik, vagyis dehogynem, mindennapos, de nem negatív értelemben… Na, de vissza a workshophoz.

Az előző workshop, hát valljuk be nem sikerült túl jól. Egy hatalmas teremben ültünk, kb. 90-en. Már az, hogy átkiabáljuk az alapzajt, meg a gyerekricsajt, egy kihívás volt számomra. Na meg igen, prezentációk tartása sosem volt az erősségem. Úgyhogy kissé remegő térdekkel álltam ki múltkor a közönség elé. A prezentációmat szerintem csak az mentette meg, hogy mutogattam nekik videókat magukról, amit viszont iszonyatosan élveztek, és azóta is emlegetik.

Most elhatároztuk, hogy inkább kisebb csoportokra bontjuk őket. Hat témánk volt, így 6 csoportra bontottuk őket. Volt egy órája minden csoportvezetőnek, hogy előadja amit akar, és ezután összegyűlt mindenki, és a csoportoknak kellett előadniuk amit tőlünk hallottak. Így próbáltuk őket motiválni, hogy figyeljenek ránk, amennyire csak tudnak, és ezzel a módszerrel le is tudtuk csekkolni, hogy mennyit értettek meg az előadásainkból. Bár féltünk, hogy pofára esés lesz, de szerencsére nem lett igazunk. Az én csoportom szorgalmasan jegyzetelt, és a végén egy csomót kérdeztek. Persze én is sokkal kényelmesebben éreztem magam, hogy csak 10-12 emberhez kell beszélnem. Szinte családias volt a hangulat. És amikor azt mutattam nekik, hogyan kell kezet mosni, azt nagyon élvezték, persze többen is kipróbálták. Hát, csak tanítsák meg a gyerekeknek is majd. J

Amint véget ért a workshop, belecsöppentünk a kollégiumi karácsonyi party-ba. Igazából egészen tegnapig nem tudatosult bennem, hogy közeleg a karácsony. Nincs karácsonyi hangulatom egy szemernyit sem. Nem szól a karácsonyi zene sehonnan, nincsenek karácsonyi fények, és díszek sehol, pólóban és szoknyában járunk, és 30 fok van, ha nem esik az eső… Karácsonyi vásárlásról sem hallottam idén még egy szót sem. De tegnap azért valamennyire tudatosult bennem.. Karácsonyi dalokat tanított nekünk Charlotte, a dán ex-project vezető, aztán ajándékozás volt. Csak épp nekünk nem volt ajándékunk. Mondtam is Charlotte-nek, aki erre a kezembe nyomott egy kis csomagot. Belekukkantottam, és egy 50 ml-es Colgate fogkrém volt. :D Én egy fiú nevét húztam, és nem tudtam, meg kell-e ölelni vagy nem? Végül szerencsémre egy lány adott egy fiúnak ajándékot előttem, ahol csak kezet fogtak, a lány pukedlizett!! De amikor rám került a sor, persze a 120 diák egyszerre kiabálta, hogy HUG!!! Úgyhogy végül megöleltük egymást, amire persze kitört a hatalmas vihogás. Komolyan mondom, olyan volt az egész mint az óvodában!!! Utánam még kb 60szor történt ez meg, és a diákok a végén már az asztalon ugráltak, amikor egy fiú esetleg megölelt egy lányt. Gondolkodtunk Edittel, mi történik velük, ha isznak? Mert ennél jobban megőrülni.. Nem tudom elképzelni őket. Szóval vicces volt. Viszont 6 után lett vége a mulatságnak, a kocsi meg sehol nem volt, így mi DI-ok, sötétedésben indultunk haza. Fúú, térdig sárosak lettünk, és abban sem voltunk biztosak hogy a folyón átkelve a kövekre fogunk-e lépni, vagy nem, annyira nem láttunk semmit. Kicsit félemletes volt, de ilyen is kellett. Ezen a héten sikerült két olyan afrikai élménnyel gazdagodnom, amivel nagyon nem akartam. J Bőrig ázni, sötétedésben. És sötétben a sárban botorkálni hazafele.

Zanzibárról:

http://www.facebook.com/album.php?aid=252000&id=730401276&l=3ed0d7f5c3

Malawiról:

http://www.facebook.com/album.php?aid=193542&id=730401276&l=d7589c8c56

Ennek az albumnak a végén vannak a nemzeti parkos képek!

A nyaralás vége óta eltelt szűk egy hónap olyan gyorsan repült el hogy alig vettem észre. Pedig őszintén szólva nem sokat dolgoztunk. Megérkezett az esős évszak.. Vannak jobb időszakok, de van úgy, hogy 3 napig folyamatosan esik, és olyankor ki sem tudjuk tenni a lábunkat a házból. Erre az esetre mind megosztottuk egymással a filmjeinket, és Editnek meg Lucy-nak is jó ízlése van, úgyhogy mára körülbelül 120 film van a gépemen, és még működik. J Szóval egyelőre mulatjuk az időt, bár nem túl tartalmasan. Pesti monuszum esőkön edződtem, de azért néha még mindig csak állok az ablakban tátott szájjal, és nézem hogy szakad, hogyan válik az út folyóvá.. és azon gondolkodom, a malawiak mit csinálnak ilyenkor az 5 négyzetméteres házaikban, napokig… Legközelebb megkérdem Giftet.

Ha nem is esik, akkor se tudok minden preschoolba eljutni, mivel sokszor patakokon kell átugrálnom, amik mostanra folyókká duzzadtak, normális híd meg itt nem sok van. Ráadásul épp most, az esős évszak kezdetén ültetik a kukoricát, úgyhogy a tanárok is inkább a földeken kapálnak.

Tegnap mondjuk elállt pár órára az eső, így vettem a bátorságot, és nekiindultam Bvumbwe-be, ahol az angol órákat tartottam. Ez volt az utolsó, úgyhogy a gyülekező, szinte fekete felhők sem tudtak visszariasztani. Megkedveltem a kis szorgalmas diákjaimat, mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni tőlük. Igaz, jövőre még lett volna alkalmam egy órát adni, de úgy egyeztünk meg Edittel, hogy 2011-től ő veszi át a csoportomat. Az utolsó órán ismételtünk, kíváncsi voltam, mennyi ragadt meg bennük, augusztus óta. Háát, mondjuk átlaguk egy 3-as. J De van egy-két 5-ös is. Viszont 1-esek is, akik 14:30 helyett 15:45-kor esnek be!! Pontosságot nem sikerült tanulniuk. Na, de persze már angol alatt elkezdett szakadni az eső, én meg bő másfél órára voltam Amalikától… Gift mondta, szerinte ők itt alszanak a tanteremben aznap este. Mondtam, hogy én tuti nem.. Úgyhogy elindultam. Szerencsém volt, mert akkor épp csak szitált. Viszont úgy 20 perc múlva durván rákezdett. Rohantam az első házhoz, de felesleges volt, mert csurom vizes lettem 2 perc alatt. Vártam egy ideig,akkor tudtam, hogyha nem jön értem az Amalika autó, akkor bizony itt éjszakázom. 5 óra elmúlt, kezdett sötétedni.. De hatalmas mázlim volt, mert megszántak, és értem jöttek.

Viszont, hétfőn a nyakunkba zúdítottak egy rossz hírt is. Hogy jövőre megszűnik a preschool program, mert lejár a finn kormánnyal kötött 3 éves szerződés. Ők finanszíroztak mindent, a preschoolokkal kapcsolatban. És hogy mi arra készítettük fel a preschoolokat, hogy 2011-től önállóan boldoguljanak. A baj csak az, hogy nem. Nekünk DI-oknak fogalmunk sem volt, hogy jövőre már nem „kell” preschoolozni. Ha tudtam volna, hogy én vagyok az utolsó DI aki látogatja őket, teljesen másképp szerveztem volna a munkámat. És preschoolozás helyett a kollégiumban kellene elfoglalnunk magunkat. Ami vicces, mert amióta itt vagyok, az az érzésem, hogy minél távolabb akarnak minket tartani a kollégiumtól. Egy előadást akartam tartani, és nem voltak képes időpontot találni nekem hetekig, aztán ha mégis, nem volt áram, vagy a kivetítő nem működött, vagy épp a diákoknak elfelejtettek szólni. Aztán meg kiköltöztettek minket onnan, ezzel se épp az együttműködést erősítették meg. Sőt… Mindenesetre ebből a szempontból jókor megyek haza, az utolsó hetemen jövőre már csak el akarok köszönni tőlük, ahhoz nem kell supervisor, vagy fordító, meg tudom csinálni egyedül is. Editéket nem irigylem, így igazából az angolok is veszélyben vannak, mert a kezdőket nem lehet fordító nélkül tanítani. Azt javasolták nekünk, hogy keressünk helyieket, akik tudnak angolul, és ingyen dolgoznának nekünk. Hát, ez szerintem vicces. Itt a világon senki nem fog ingyen dolgozni egy fehérnek. És nekem se lenne képem egy helyit arra kérni, hogy ingyen dolgozzon nekem, amikor tudom, hogy a megélhetésért küzd. És egyébként is, az önkéntes-rendszer egyáltalán nem megbízható, tapasztaltam már a preschool tanárok esetében is. Szóval az egy nagy kérdés, mi lesz itt jövőre.

Azért idén még a nyakunkba sóztak egy utolsó nagyobb lélegzetű munkát. Workshopot kell szerveznünk majdnem 100 embernek, a committee member-eknek.  Nem tudom a nevüket magyarul. Az ő feladatuk a preschoolok körüli segédkezés, pl az épület építésében, rendben tartásában, kása főzése, a kert rendben tartása, vízhordás, iváshoz, kézmosáshoz. És ha a szülők nem küldik a gyerekeket a preschoolba, akkor nekik kell beszélni a szülőkkel. Ilyenek. Ki kellett találni a workshop témáját, meghívót kellett csinálni, elvinni mindenkinek, órarendet csinálni, költségvetést, és be is kell vásárolnunk Edittel. Vagy 20 csirkét kell majd vennünk a helyi piacon... Én végre kitaláltam, arról fogok beszélni, hogy miért kell latrinát ásni a preschoolok köré, és miért fontos, hogy hozzák rendszeresen a vizet a gyerekeknek. Igazából amikor elkezdtük szervezni ezt a workshopot még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó, és ezért haragszom rájuk. Olyan feleslegesnek érzem az egészet, vagyis így mindennek a tudatában, másképp is megszervezhettük volna, hogy hasznosabb legyen.

Amíg én a workshopon fogok előadni, Alex útban lesz a Viktória vízesés felé. Velem „kibabráltak” az immigration office-ban, így nem kaphatok új vízumot, úgyhogy én maradok a fenekemen. De ha hazajött Alex, Mzuzuban a legészakabbi nagyvárosban találkozunk, 600 km-re innen. Onnan pedig a Nkhata Bay-be megyünk, ami állítólag a Malawi tó legszebb része. Ott karácsonyozunk majd, kettesben. Attól függően, mennyi pénzünk marad, 26 vagy 27-en jövünk haza. 30-an van egy össznépi program minden DI-nak, nemzeti parkba visznek minket. Igaz nem Liwondé-ba a vízilovak közé, de mint írtam az előző bejegyzésemben, én megszállott lettem, úgyhogy nem hagyom ki a Nyasza Nemzeti Parkot sem. Szilvesztert Alexnél töltjük majd, Namitamboban. Megnézzük hogy mulat egy afrikai falu ilyenkor. Hát egyelőre ezek a tervek.

Ja és?? Nem akar valaki január végefelé autóval Dániába jönni?? Szép ország. J Nekem pedig komoly gondjaim vannak a hazajutással. Legalább két bőröndöm lesz, meg a kézipoggyászom, összesen úgy 50kg. A Malévnál 23 kg ingyenes, onnantól 10 euro per túlsúly. Vagyis a plusz 27 kg-ért 75ezer ft-ot kellene fizetnem. Ami azért abszurd, mert a jegy maga 17 ezer ft lenne!! Néztem vonatot is, de az is legalább 3 átszállás, 50 kg-val nem bírok el egyedül. A busz meg túl korán indul, Koppenhágában kéne éjszakáznom. Most épp csomagküldő-szolgáltaktól kérek árajánlatot, hátha. J Vagy van ötletetek?

 Nyaralás

Már egy hete hazajöttem, de még mindig nem sikerült visszacsöppennem az amalikai di-ok hétköznapjaiba.

Anya november elsején érkezett Malawiba, és 15-en ment haza. Ezalatt a két hét alatt sok helyen jártunk, sok száz kilométert utaztunk földön, vízen, és levegőben.

Lilongwéből először is Liwondébe mentünk busszal. Ülőhely már nem jutott nekünk, úgyhogy elöl a vezetőfülke mellett kuporogtunk 4-5 órán át. Szegény Anyát szembesítettük azonnal az afrikai tömegközlekedéssel, csirkékkel, halakkal, síró babákkal, és állva alvó afrikaiakkal.  Amikor megérkeztünk a liwondei lepukkant buszállomásra, már sötétedett, és a kinézett szállásunk recepciósa közölte velünk, hogy már nem tudnak értünk jönni, majd holnap reggel… Végül egy másik, „olcsóbb” helyen kötöttünk ki, ami eddigi malawi tartózkodásom legdrágább tábora volt. Merthogy sátrakban laktunk. Ez csak azért volt kellemetlen, mert második nap elkezdett szakadni az eső, és a sátrak beáztak…

Liwondébe a nemzeti parkja miatt mentünk. Malawi nem túl híres a nemzeti parkjairól, de Liwondébe azért is érdemes ellátogatni. Első nap késő délután hajós szafarit terveztünk a Shire folyón, hogy vízilovakat és még ki tudja milyen állatokat láthassunk. Hát, közölték, hogy a motor lerobbant, úgyhogy csak kenu van. Anyával kicsit hezitáltunk, de Alex elszánt volt, és a szafarisok is biztosítottak, hogy nem veszélyes kenuval a vízilovak között evezni… Engem nem győztek meg tökéletesen, úgyhogy kissé remegtem, amikor az első víziló-„röfögéseket” meghallottam a folyón… Az érzés csak erősödött, amikor egyre közeledtünk feléjük… Végül lefordultunk egy mocsárba, hogy elérjünk egy holtágat. Na, a mocsárban két megtermett, békésen szundikáló vízilovat ébresztettünk fel,  akik felháborodottan úsztak arrébb. Alig pár méterre voltunk tőlük, és Anyával egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy nem felénk indulnak. Végül elmentek, de hogy én hogy féltem… Nagyon-nagyon. Még vagy tíz percig kapaszkodtam a kenu szélébe, mire sikerült túljutnom a félelmemen. És akkor jöttek az elefántok!! Hihetetlenül gyönyörűek voltak, és számomra lenyűgöző volt látni őket a saját környezetükben, otthon. Biztos, hogy életre szóló emlék lesz ez a kenuzás, a vízilovakkal, a félelemmel, a gyönyörű afrikai tájjal, és az elefántokkal. J

Másnap kora reggel autós szafarira mentünk, és láttunk csomó antilopot, majmokat, malacokat, mókust J Ekkor sajnos nem jöttek elő az elefántok, de jó volt ez így is.

Liwondének köszönhetően most szafari mániás lettem, és nem érem be kevesebbel, mint a Serengetivel. J Nem tudom, mikor jutok el oda, de előbb-utóbb biztosan!!

Liwondéből Blantyre-be mentünk, most minibusszal, ismét kétszer annyi ideig tartott odaérni, mint kellett volna, és Blantyre-ben egy hatalmas vihar várt ránk. Hát igen, a rainy season napra pontosan megérkezett Malawiba. Blantyre-ből másnap repültünk Dar es Salaam-ba, ahol csak egy éjszakát töltöttünk, másnak hajóztunk Zanzibárra.

A képek beszélnek majd helyettem, mennyire gyönyörű volt ott. Csak 5 napot voltunk a szigeten, de ez alatt az öt nap alatt először is sikerült rengeteget napozni, és közben koktélozni, fürödni az óceánban, rácsodálkozni Afrika iszlám oldalára (mennyire más mint Malawi…), Fűszer túrára menni, bejárni Stone Town-t, a fővárost, delfinekkel úszni, és Anyának búvárkodni, nekünk meg snorkelezni. Én merem állítani, hogy életem legszebb élménye volt ez a pár nap. Bár Kubával versenyzik még mindig… Ezek után csak nagyobb megszállottja lettem az utazásnak, és alig várom, hogy a világ egyre több zugába eljussak. Most Óceánia van soron. J

Zanzibárt elhagyva vége szakadt az álomnak, rögtön a hajón. Először amikor kiosztották a hányás-zacsikat, nem értettem miért, de ahogy elindultunk már tudtam. ÚÚÚÚgy imbolygott ez a hajó, hogy az utasok jó része lett tengeribeteg. Hánytak előttem, mögöttem… Amúgy sincs erős gyomrom, és ehhez még a plusz hányásszag… Hááát, 2 órán át minden erőmre szükség volt, hogy én ne jussak erre a sorsra. Végül Alexxel kimentünk a fedélzetre, de az is egy mutatvány volt… Pár perc alatt csurom vizesek lettünk, annyira felcsaptak a hullámok, de mégis igazi felüdülés volt a friss levegőn. Amikor visszajöttem viszont egy nő úgy elesett, hogy elvesztette az eszméletét.. Én nem is értem, hogy indíthatnak útra ennyire balesetveszélyes, és gyomrot kikészítő hajót.. Vagyis ez egy nagy hajó volt..  És mégis, még Anya is bevallotta a szárazföldön, hogy attól félt, felborulunk… Másnap a repülőnk hét órát késett, így a tervünk, hogy még aznap Zombába megyünk, meghiúsulni látszott. Végül Alex fél órás szópárbaj után 50 dollárt kicsikart a Malawi Airból, így végül is taxit fogtunk, és este utaztunk. A zombai szállást én választottam, és a fő cél a spórolás volt.. Háát, olcsó volt, az egyszer biztos, de pont malawi igényekhez szabva, így az ottlétet annyira nem élveztünk. Viszont felmentünk  a Zomba Platou-ra, ahol órákat kirándultunk, és gyönyörű volt.. Asszem olyan 2000 méter magas a Zombai hegy, úgyhogy volt szép kilátásunk is, bár csak addig, amíg be nem párásodott. Zombából Lilongwébe buszoztunk, a végállomásra. L Anya másnap repült haza, mi meg buszoztunk vissza Blantyre-be.

Annyira jó volt Anyával és Alexxel ez a két hét.. Nem volt sok nap az életemben amikor mindkettőjükkel egyszerre tudtam együtt lenni, és nem is lesz, tudom. Pont ezért ez a nyaralás nekem tényleg tökéletes volt, két héten át tartó boldogság . Most egy kicsit elveszett vagyok itt Amalikában.

3 hetet kihagytam a preschoolozással (nyaralás előtt egy hét betegség), és most olyan érzésem van, mintha mindent előről kezdenék. Hulla fáradt vagyok nap végére, megint izomlázam van a gyaloglástól, és újra töri a lábamat a cipő. A gyengébb preschooljaim elhagyták magukat. És már csak 3 hetem van idén, hogy hassak rájuk… Esik az eső minden délután, és olyankor áramszünet is. Most pl. 3 napig nem volt se áramunk, se vizünk. Normál esetben tudnánk vizet forralni a kertben a tűzhelyen, de amíg mindig tök vizes.. Esélytelen. Úgyhogy már épp azon gondolkodtam, hogy Alexhez költözöm, amíg megjavítják a generátort…  Viszont a health centert nagyon élvezem, és nagy reményekkel készülök a holnapi angolomra is. J Csak el ne mossa az eső…

 Ma értem vissza a nyaralásból.. Már olyannak tűnik az a két hét mint egy álom.. Majd részletesen is beszámolok, de egyelőre csak annyit akartam leírni, hogy a patkányunk öngyilkos lett!!!

Aznap amikor elmentem, Edit a konyhában mosott, a hülye patkány előjött a konyhaszekrény mögül, felugrott a konyhaasztalra, onnan meg egyenesen a vízzel teli lavorba, ahol is vízbe fulladt... 

Hát, úgy tűnik megkergült a patkányméregtől... Amikor Lucy mesélte a sztorit, nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy ne.. De elég abszurd.

Na, de legalább patkánymentes a ház ismét, remélem még mondjuk 2 hónapig :)

Képekkel és élménybeszámolókkal jövök, amint összeszedtem magam!!

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám a szülinapomon!!!!

Múlt héten egyik este kimentem wc-re. Ahogy visszafele beléptem a szobámban egy megtermett, barna patkányt láttam átrohanni a szobámon. Hát nem vettem túl jól, sőt kissé bepánikoltam. Először is kirohantam a szobámból a nappaliba. Nem tudtam becsukjam-e az ajtómat, vagy ne, felkeltsem-e a lakótársaimat, vagy ne.. Végül elhatároztam, hogy inkább a guard-ot keresem meg.

Hát az estém csak rosszabbodott. 15 percig bolyongtam a tökéletesen sötét afrikai éjszakában, de guardot nem találtam. Ellenben még 3 patkánnyal találkoztam. Végül kb 500 méterre az árvaháztól a guardok tábortüzeztek, és iszogattak. Nem túl sok kedvvel jöttek segíteni, pedig addigra végképp halálra voltam rémülve.

Ahogy visszaértünk a szobámban, a rohadt patkány a szekrényem egyik polcán, pont a bugyik-zoknik között üldögélt!!!! Én nem is akartam tovább nézni, úgyhogy kimentem a nappaliba, és ott vártam, hogy elkapják/megöljék..De amikor 15 perc múlva is csak ágyhuzogatást hallok, bementem, és rákérdeztem, mi történik. Mondták, eltűnt. És indultak kifelé. Mondtam nekik, hogy ne ne ne ne ne!!! Nem hagyhatnak itt a patkánnyal egy szobában. Legalább várják meg, amíg én is körülnézek. Végül én sem találtam meg, úgyhogy próbáltam elhitetni magammal, hogy egy másik lyukon át távozott… Ami szintén nem nyugtatott meg, mert akkor ott vissza is jöhet akármikor. Hát nem aludtam túl jól. Másnap délután Lucy szoknyáját szarták össze, és azóta folyamatosan halljuk, látjuk a nyomokat. Én vettem patkánymérget, azzal etetem őket minden nap. Rakok pár szemet minden sarokba, és basszus másnap reggelre mind eltűnik. A kollégium pedig egy macskát ígért nekünk.

Az a baj, hogy annyi patkány van, hogy a méreggel esélytelen kiírtani őket, vagy legalábbis távol tartani a házunktól őket. Ezért remélem, hogy a macska lesz a megoldás. Bár azt javasolták, hogy ne nagyon etessük a macskát –éheztessük!!!- hogy levadássza a patkányokat.. Én nem tudom, képes leszek-e a saját macskámat éheztetni…. Ráadásul nem vicc, itt kutyát-macskát is nsimával etetnek!! (kukoricaliszt és víz…) Úgyhogy Lucy-val már azt tervezzük, hogy veszünk neki szárított halat is,, persze nem sokat.

Pont azon gondolkodtam, hogy mielőtt idejöttem, csak néztem a képeket Afrikáról, és fogalmam sem volt, hogyan fogom bírni ezt a fajta életet. Viszont megérkeztem, és valahogy hozzászoktam, mindenhez, az eddigi összes háziállatunkhoz is. Nem mondom, hogy örülök nekik, -bár a házi gekkóknak/gyíkoknak igen-  de már pl rég nem üldözöm, és ölöm a megtermett pókokat, mondván, eszik a szúnyogokat… Abba is beletörődtem, hogy 10 cm-s csótányok laknak a konyhában, és ha megölünk 3at, előjön 6. Az első afrikai zuhanyzómat gusztustalannak találtam, amikor megérkeztem Chilangomába júliusban, de most, hogy megint ott voltam a hétvégén teljesen barátságoknak tűnt. Szóval igen, kissé lejjebb adtam az igényeimből. Viszont ez a patkány-dolog nekem túl sok. Undorodom a ténytől, hogy egy patkány szarja tele a szekrényemet, ruháimat. Hogy a konyhaasztalunkon rohangál, és beleesz a paradicsomba.. Félek itthon a sötétben, nem merek bemenni a konyhába, mert tudom hogy ott garázdálkodik, nem merek kimenni wc-re. Pedig tudom, csak egy patkány, nem egy mérges kígyó, és mégis… Lucy meg Edit az új –magyar- lakótársam viszont úgy tűnik jól viselik. Sőt, Edit még kíváncsi is rá.. De azt már látják, hogy én mennyire nehezen viselem ezt a patkány-ügyet, úgyhogy Lucy meg is kérdezte, biztos nekem való Afrika? Mert hogy persze ő sem örül neki, de különösebben nem akasztja ki a tény. És, hogy ez Afrika velejárója… Itt van ez az árvaház, a semmi közepén, sok száz embert kell etetni, persze hogy tele van patkánnyal a hely… Úgyhogy mostanában én is ezen gondolkodom… Nekem való-e Afrika a kosszal, patkányokkal…? Most épp úgy tűnik, nem. Bár ideiglenesen sok mindent elviselek, de hosszú távon –ilyen körülmények között- nem.

Ráadásul tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam. A dolog rosszabbodott, hasmenésem volt –először, amióta itt vagyok- fájt a fejem, és délre be is lázasodtam. Érdekes érzés volt fázni a 40 fokban… Aztán egész délután aludtam. A lakótársaim javasolták a kórházat, de én nagyon ellenkeztem, végül megúsztam. Nem hiszem hogy a 3 fajta antibiotikum, amit ilyenkor adnak, sokkal hatásosabb lett volna, mint a 3 liter víz amit megittam és az alvás. Mára sokat javult a helyzet, lement a lázam, bár még mindig fáj a hasam, és egy fésülködés is megerőltető. Hát, asszem itt volt az ideje az első – és remélhetőleg az utolsó gyomorrontásnak. Bár, fogalmam sincs, mitől lehetett, előző nap a várva várt vízumom megkapását ünnepelve  az egyik legjobb étteremben ebédeltem Alexxel, este pedig a rozskenyeremet ettem vajjal (és már akkor is éreztem, hogy valami nem okés)

Lehet most írok utoljára a nyaralás előtt. Anya már Afrikában van, hétvégén megyünk Lilongwéba, onnan a Liwonde nemzeti parkba, onnan Blantyre-be, onnan pedig Zanzibárra. J

Rég óta gondolkodtam rajta, hogy szeretnék egy health center-ben dolgozni. Biztos emlékeztek, hogy amikor Alexnél voltam, milyen lelkesedéssel írtam az ottani kórházról... Mindig is jobban vonzott az egészségügy mint a tanárkodás.

Így amikor az árvaházba költöztünk, és kiderült, hogy a házunktól 100 méterre van egy health center, úgy döntöttem, meg kell nézzem. Ma meg is tettem. Nem bántam meg, sőőt, mostantól heti egy napog ott fogok dolgozni. 

Mivel nincs semmilyen képzettségem és gyakorlatom, így persze csak a legegyszerűbb dolgokkal kezdtem. Pl megmértem kb. 200 egy év alatti gyereket súlyát, aztán az oltási könyvüket ellenőriztem, és ha ideje volt valamilyen oltásnak, akkor azt regisztráltam, és beküldtem őket az orvoshoz. Még az is lehet, hogy jövő héttől a polio-t én fogom a gyerekeknek adni, mivel az nem oltás, hanem csak a szájukba kell csepegtetni.

Én kifejezetten élveztem az ott töltött órákat, és az ottani orvos is azt mondta, hasznos segítség voltam. Úúúgyhogy mostantól egy nappal kevesebbet preschoolozok. Nem bánom. Pont azokról a preschoolokról mondok le, akiket Richarddal a TBC-s supervisor-ral kellenne látogatnom. Az utóbbi hetekben egyedül mentem, szinte értelmetlenül. Úgyhogy kifejezetten örülök, hogy ehelyett valami értelmessel töltöm az időmet. Sőt, sajnálom, hogy csak most szántam rá magam.

Bevallom őszintén, az utóbbi hetekben kicsit elkeseredtem. Nem láttam értelmét, és eredményét a preschoolos munkámnak. Ráadásul a 35-38 fokos idő sem segített abban, hogy hatékonyabb legyek. Na meg a plusz távolságok a költözés miatt… Kicsit feladtam a nagy álmaimat, kicsit ellustultam, néha már-már kedvem sem volt reggelente elindulni. Nem túl sok kedvvel kezdtem bele a MIDWAY REPORTom megírásába, amiben az elért eredményeimet, terveimet, nehézségeimet kell ecsetelnem…

Viszont ezen a héten meglepetés ér meglepetés után a preschooljaimban, és mind pozitív változás. Remélem nem szólom el magamat, de végre úgy érzem, megvan a gyümölcse a munkámnak. Emlékeztek, hogy szídtam a Gift nevű supervisort? Akivel preschoolokat látogatok, és fordít nekem. Na, azt is visszavonom. Mára úgy érzem jól tudunk együttműködni. (12-ből 6 preschoolt vele látogatok, és a legtöbb eredményt vele értem el. Richard a malaria után TBC-s lett, így 2 hónapig ágyban kell maradnia. Joseph meg azóta sem fejlődött, és úgy tűnik, sok motivációja sincs. Gift viszont lelkiismeretesen dolgozik, késni már cask néha késik, és kérni se kér már. Sőt, tegnap mesélte, hogy saját pénzéből vett ezt meg azt az egyik preschoolnak…)

Először is, sikerült elérni, hogy mára az összes preschoolom nyitva van minden nap. Ez alap dolognak tűnik, de itt Afrikában igenis eredmény. Szeptemberben egy csomó preschoolom ki se nyitott, csak a gyerekek vártak a kertben feleslegesen a tanárra… Másodszor is arra törekedtem, hogy legyen minden preschoolomnak egy olyan épülete, ami használható télen, nyáron, esőben, 40 fokban. Vagyis, legyen egy tető a fejük felett. Sikerült több preschoolt elköltöztetni. Mostanra már csak egy preschoolnak kell befejezni a tetőt, de ma ők is megmutatták a füvet, meg a fát, amiből majd megcsinálják mire legközelebb megyek. Velük szenvedtem a legtöbbet, minden egyes héten más kifogással álltak elő, miért is nem fejezték be… Beszéltem a tanárokkal, committee memberekkel, chairmannel, chairlady-vel… Semmi… De most úgy tűnik, végre tényleg befejezik. Már a gondolat is boldoggá tesz. J Úgyhogy jöhet a rainy season (jön is novemberben) őket nem fogja zavarni. Ezek az alapkörülmények után jött a tanítási módszer. Örömmel tapasztalom, hogy az összes preschoolomban használják a módszereket, amiket mutattam nekik, sőt, ők maguk is továbbfejlesztik őket. És működik. A gyerekek már nem csak ismétlik a számokat, értik is mit jelent.  

Most épp azon vagyok, hogy aktivizáljam a comittee member-eket, akiknek a feladata, hogy segítsék a preschoolok működését. Arra próbálom rávenni őket, hogy hozzanak minden nap pár vödör vizet a preschoolnak, hogy mindegyik gyerek ihasson vizet ebben a hőségben, és kezet is tudjanak mosni legalább evés előtt, és wczés után. Néhány preschoolnál nehezen ment, de mostanra a legtöbbnél működik. Ezen túl szeretném azt is elérni, hogy legyen mit enniük. Elméletileg ez is a comittee member-ek feladata lenne. Főzni a preschoolnak. De ez legjobb esetben is csak akkor történik meg, hogyha a szülők rendesen befizetik a havi 50-100 kwachás „contribution”-t. (75-150ft) Természetesen ezzel is vannak gondok. Ha lesz időm, erőm, majd szeretnék a szülőkkel is beszélni, hátha…

Bár, annak ellenére, hogy szűk 3 hónapom van még itt, ebből csak hat hetet töltök preschoolokkal..(4 hét karácsonyi szünet, 2 hét holiday) Úgyhogy ahogy ma belegondoltam, rájöttem, a lehetőségeim szűkülnek, fogynak a napjaim itt, és ennek nem örülök!!!

Persze tudom, hogy az elért eredmények nem csak és kizárólag nekem köszönhetőek, de jó azt hinni, hogy legalább szerepem volt bennük. J Mindez erőt, elszántságot és kitartást adott a következő időkre.

Ráadásul a 2 hetes nyaralás is egyre közeledik, és azt hiszem, még sosem vártam nyaralást ennyire. Igaz az eredeti terveink kútba estek. Gyorsan rájöttünk, hogy Mozambik és a Viktória vízesés nem fog beleférni, ám az tovább tartott, mire arra rájöttünk, hogy Mozambik sem fog beleférni anyagilag. Elképesztően, nevetségesen drága lett volna bérelt autóval vagy repülővel nekivágni.  Így Tanzánia mellett döntöttünk. Én csak egy percig keseregtem Mozambik miatt, mert rátaláltam Zanzibárra… Indiai Óceán (és ahogy olvastam nem semmi apállyal-dagállyal…) ott is van, és nekünk ez volt a lényeg. Töltünk két éjszakát a fővárosban is. Megvan a repülőjegy, és a szállásunk is le van foglalva. Úgy tűnik a tanzániai vízumot ott meg lehet venni a határon, úgyhogy már csak én szívok a malawi vízumommal…. De azzal nagyon. Hetekbe telik, hogy kinyomozzam és megvegyem a vízumomat, amivel visszajöhetek majd Malawiba. Mert ez itt nem úgy megy ám, hogy bemegyek az Immigration Office-ba, és megkérdezem, hogy van ez, és elmondják, én megértem, és elintézem. Harmadszor voltam ott sikertelenül. Pedig innen bemenni a városba és órákat sorban állni, aztán ismét hosszasan félreérteni egymást az ott dolgozó angolul nem tökéletesen beszélő hivatalnokkal egy napba telik. Nekem pedig nincs szabad napom…. Most épp egy NYOMTATOTT levelet kell írnom, amiben megindokolom miért is hagyom el Malawit aztán jövök vissza. És ha mindez hiteles lesz, akkor kifizethetem a 70 dollárt, hogy visszajöhessek Malawiba. Hihetetlen. Hiányzik az EU meg Schengen….. (Hozzáteszem, Alexnek a kisujját sem kell mozdítania, mert Németországnak spec. megállapodása van Malawival, neki nem is kell vízum… de minket „kelet”-európaiakat erősen diszkriminálnak.

De egy a lényeg, nemsokára Zanzibáron fogom süttetni a hasamat, meg fűszertúrára menni. A képek alapján Kubán is túltesz, ami azt jelenti, hogy életem legszebb helyén leszek. És a tény, hogy végre láthatom az Indiai Óceánt, tökéletesen boldoggá tesz.

Úgyhogy most minden a legnagyobb rendben nálam!

Azért, hogy említsek egy két nehézséget is(Amik csak ideig-óráig veszik el a kedvemet) Kiderült nem egerünk van, hanem patkányunk. Még nem láttuk csak hallottuk és a nyomait láttuk, de a szakértő afrikaiak ezek alapján megmondták, tuti patkány. Hát ennek köszönhetően nem merek éjszaka kimenni mert tuti olyankor garázdálkodik. Sajna nem nehéz kitalálni, hol jön be, mert van egy nagy luk az ajtón… Van egy olyan érzésem, hogy nagyon rosszul venném, ha szembejönne velem.

Pedig kígyókon edződöm. Egyik nap hazafele jövet egy furcsán fekvő faágra lettem figyelmes. Még át is villant az agyamon, hogy kígyó, és ki kéne kerülni, de nem tudom miért, egyszerűen elutasítottam ezt a lehetőséget. Úgyhogy egyszerűen átléptem rajta. Na, akkor vettem észre, hogy ennek a faágnak van feje, meg szeme, ráadásul zöld!! Ijedtemben hatalmasat ugrottam. A lehető legrosszabbul reagáltam, de nem történt baj, a kígyó nem jött utánam. Utána kérdeztem, azt mondták a zöld fejű kígyó mérges!!! Mázlim volt, hogy megúsztam. Azóta minden fadarabtól félek.

Láttam már egyszer egy kígyót, de az valahogy egyáltalán nem ijesztett meg annyira, mint ez az eset.. Elmenekült azonnal, ahogy észrevett, csak a végét láttam. Bár próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy csak egy nagy gyík volt, mert az azért semmiképp sem jó hír számomra, hogy itt kígyók vannak… De most már bele kell nyugodnom, itt bizony vannak kígyók. Sőt, a kollégiumban figyelmeztettek minket, hogy már szürkületkor se használjunk  rövidebb, kisebb ösvényeket, mert olyankor sok kígyó megy vadászni. Hát, nem megnyugtató. Na, de megpróbálom a 6 hetes gyaloglós, preschoolos hetemet kígyók nélkül eltölteni J

 Na, sikerült teljesen össze-vissza feltöltenem a képeket. Egy kis magyarázat hozzájuk: Az elején vannak a workshopos képek, aztán sok-sok állat, a nyuszi (neve Kalulu) Alex nyúlfarmjának a kezdete :) A tengerimalac ott volt, ahol a nyuszit vettük. 

Voltunk a Mulanje hegynél megint, de most olyan kibírhatatlan hőség volt, hogy fürödtünk is a vízesésnél. Iszonyat hideg volt a víz :)

Múlt héten cipőkat osztogattunk a preschool gyerekeknek, arról is tettem fel képet. Micsoda meló volt az egészet megszervezni, többezer cipőt méret szerint szétválogatni, stb... És persze nem sült jól el, mert nem passzol minden cipő mindegy gyerek lábára.. És panaszkodnak.. Áhh, éljen a fenntarthatóság...

Ja és az amalikai kutyákról is töltöttem fel pár képet. És a "hegymászásainkról" Alexxel. Ha van időnk, kinézünk egy magasabb dombot,és megmásszuk. Olyan szép a kilátás. Bár én még mindig nem vagyok egy túrázós típus. A Monkey Bay-es kiruccanás volt a legeslegszebb élmény. Mondjuk a Mulanjes hegymászás a vízesésessel és fürdéssel kombinálva se rossz. :) Ott láttuk a majmot is a fán. 

Hát ennyi mára.

TUDOM, rengeteg megválaszolatlan levél van a postaládámban, remélem valaha behozom.. :s Most el is kezdem :)

 Hetek óta nincs internet Amalikában, aztán a múlt héten folyóvíz se volt többet, sőt az utolsó napokra áram sem, szóval nem volt egyszerű az élet Amalikában. 

Hétfőn beállított a project leader, hogy az ő családja fog ebbe a házba költözni, mi pedig egy fél órára lévő árvaházba költözünk. 

Mindez meg is történt tegnap. Most van egy szép nagy házunk egy árvaház közepén, tele pókokkal, egerekkel, csótányokkal, és ki tudja még mikkel. Ma egész reggel takarítottunk, de még mindig nem szívesen megyek vissza. Viszont, van áram és víz elméletileg mindig, gyakorlatilag 12 óra alatt 2szer 2 órára nem volt víz. (persze pont a takarítés közepén.)

A hátrány az, hogy nincs többé internetem a szállásomon, Limbe-be kell mennem érte, ami sokba kerül, és az afrikai netkávézók, háát elég lassúak. Nemtom, remélem mindez nem a blogom halálát jelenti, de egy biztos; nem fogok többet rendszeresen írni. 

A preschoolok szempontjából is hátrányos, mivel napi 1 órával kell többet gyalogolnom. Nem mondom, hogy kifejezetten lusta vagyok, de napi 5-6 óra gyaloglás kezd túl sok lenni a 35 fokban. 

Ja, és a meetingünk a főnökökkel teljes kudarcba fulladt, kb, leszarják a preschoolokat, kezdem úgy érezni ez csak egy tevékenység amivel mi eltölthetjük az afrikai időnket. Nyilvánvalóan nem a leghasznosabban. De amikor változtatni akarunk rajta, bevallják, hát igen, ez egy szerencsétlen helyzet, de nem lehet változtatni. Most azon vagyok, hogy kiválasztok simán 5-öt, aztán azokat látogatom. Csak nem tudom mi alapján válasszak :S

Megpróbálok képeket feltölteni...

Amalikai Élet

Harmadik hónapja lakom Amalikában, és úgy tűnik mostanra hozzászoktam túlságosan is, sőt.. Erről a lakótársaim tehetnek. 3ból 3al nem jövök ki. Mondjuk igen, lehet erről én tehetek.. J De valahogy akkor sem. Kezdem Inessel a 40enes német nővel, aki perfekcionista, az életét szabályok és tervek irányítják, és bizony ha ebbe valaki belezavar, annak annyi. Mi viszont nem mindig tudjuk a szabályokat és a terveket, így elég nehéz elkerülni a nézeteltéréseket. Persze idővel tanulunk. Én már tudom, a legfontosabb, hogy a dolgaihoz nem szabad hozzáérni. Gyertya, víz, evőeszköz, tányér, és a többi.

A másik, Sarah, 22 éves. 5. hónapja van Amalikában, ebből 4-et betegen töltött. Elméletileg. Gyakorlatilag ahányszor kórházban volt, annyiszor úgy küldték haza, hogy semmi baja. Ennek ellenére Sarah folyamatosan panaszkodik, sír, hogy mije fáj, stb. Én már a falra mászom tőle. Nem értem, hogy maradhatott itt így ennyi ideig, mert nemhogy ő nem csinált semmit, inkább az ittenieknek kellett róla gondoskodni. Végre kapcsoltak az itteniek pár napja, és a 15-ik eredménytelen kórházi látogatás után hazaküldték. Na, persze azt már nem képesek megszervezni, most két hete próbálják megváltoztatni a repjegyét. Mindeközben Sarah fekszik az ágyában és sír, hogy ő milyen szerencsétlen. És attól félek, hogyha az ittenieken múlik, még ez is lesz egy ideig.

A harmadik, az én szobatársam, Lucy. 27 éves, és be kell valljam, hogy jófej, értelmes, törekvő, motivált, stb. Viszont minden nap 5-kor kel!!! És engem is felébreszt. Meg sem próbál halk lenni. Kértem, hogy legyen rám tekintettel, de nem.. Nincs. A megmentőm Alex füldugói lettek. Nemrég kaptam meg őket, és azokkal legalább tudok 6-ig aludni. Másrészt, úgy tűnik nem bírja Alexet, vagy csak magát a helyzetet, hogy a barátom meglátogat. Jóformán kitiltotta innen Alexet, merthogy ő nem érzi jól magát amíg Alex itt van. Ez viszont nehéz, mert az én kezem itt meg van kötve, sokszor még bevásárolni sem tudok elmenni, nem hogy Alexxel találkozni. Alex meg akkor jön amikor kedve tartja. De most hogy ez a jelenet lejátszódott, nyilvánvaló, hogy Alex nem nagyon jöhet ide. Nemtom, hogy fogalma sincs mennyire hiányzik nekem Alex, vagy csak nem érdekli, de ezzel jól megnehezíti az ittlétemet.

Ami szintén nem  egyszerű, az az hogy FOLYAMATOSAN LUCYvel együtt vagyok, egy percig nem tudok itt a szobánkban egyedül lenni. Azt hiszem ez a legnehezebb itt. A privát szféra teljes hiánya. Néha elmegyek órákra sétálni ha van időm és erőm, csak hogy ne kelljen hallanom, meg látnom őt. :S Teevee, emlékszem amikor te meséltél erről, és most már annyira megértem. Ebből a szempontból alig várom, hogy otthon lehessek a szobám mélyén egyedül!!!!

Egyébként végre elkezdtem igazán dolgozni a preschoolokkal. Egyelőre ismerkedem velük, 12-t kaptam, ebből kb 3-4 működik jól, a többi.. Katasztrófa. Azon gondolkodom, mit csináltak az előttem lévők itt, és vajon januárban, amikor hazamegyek, akkor is ilyen katasztrófális lesz a helyzet? Egyébként Lucy-vel gyorsan rájöttünk, hogy nincs ebben a rendszerben semmi fenntartható. Úgyhogy nemsokára lesz egy meetingünk az itteni fejesekkel, hogy szeretnénk megváltoztatni a rendszert. Heti 12 helyett, heti 5 preschoolt szeretnénk látogatni, és fél óra helyett 3 órát ott tölteni. Hogy lássuk, hogy mennek a dolgot ott igazán. A probléma az, hogy persze itt pénzről van szó. Minél több preschoolt támogat a szervezet, annál több támogatást kap. Ez eddig egyértelmű, viszont itt a mennyiség a minőség rovására megy. Van olyan nap amikor 3-4 preschoolt kell látogatnom. Kb pont arra elég, hogy beköszönjek, beszéljek 3 mondatot a tanárral, aztán mehetek tovább. Semmi értelme. Ha 1 órát is maradok, az se elég, mert lehet épp szünetük van, vagy ebéd. És persze ha tudja a preschool hogy jövök, felkészülnek, de ki tudja mi történik ott a többi napon. Nagy valószínűséggel semmi. Törékeny a rendszer. A kormány elhatározta, hogy minden 3-5 éves gyereknek preschoolban a helye. Csak épp pénze nincs rá, hogy kiépítse a rendszert, így a tanárok önkéntesek, nulla fizetésért dolgoznak. És persze, érthető, hogy néha-néha akad más dolguk is, és nem nyitják ki a preschoolt. Szerintem ehhez mi túl kicsit vagyunk, hogy ezen változtassunk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy rávesszük a tanárokat, hogy legyen egy kertje a PRESCHOOL NAK, és akkor legalább eladhatják a zöldésgeket-gyümölcsöt a piacon, és lesz valamennyi bevételük. De valahogy ez se akar működni. Ha van is kert, elhanyagolják…

Van 3 „supervisor” akik jönnek velünk minden nap, és fordítanak nekünk, amikor a tanárokkal beszélünk. Mert alig egy-kettő tud angolul. Sajnos a supervisor-ok hagynak kivetnivalót. Az első, Joseph, új, fogalma sincs a melóról, azt se tudja melyik preschool hol van, pedig az elején neki kéne mutatnia az utat nekem… Nem is túl jó angolban, pedig fordítania kéne. Na meg mobilizálni meg meggyőzni az embereket, hogy igenis, kertészkedjenek, igenis fejezzék be a preschool épületének a tetejét, igenis rendezzék el az ebéd-kérdést. Nem csak fordítanak nekünk, együtt kéne velük dolgozni, közösen! De én legalább elméletben foglalkoztam a preschoolokkal, ezért van egy két ötletem, elképzelésem, meg beszéltem a többiekkel. Ő viszont. Együtt bolyogunk, tévedünk el, mert egyikünk sem volt soha a preschoolban, aztán minden egyes mondatnál meg kell kérnem, hogy fordítson, és sajnos még ezután se hiszem, hogy át tudja adni, amit akarok. Remélhetőleg egy kis gyakorlat után jobb lesz, egyébként bajban leszek. A másik, Gift. Ő tőle tényleg a falra mászom. Valahogy első ránézésre nem volt szimpatikus. Mindig csak kér, kér, nyilvánvalóan ki akarja használni az ismerettségünket. Mindig késik, vagy meg se jelenik. Naponta 3-4szer megcsörget, hogy hívjam vissza. Hogy megyünk-e holnap preschoolba. Grr, miért ne mennénk… Iszonyat drága itt egy hívás, viszont ha nem hívom vissza, lehet megint feleslegesen fogok rá várni ki tudja meddig. A harmadik supervisor Richard, a legtapasztaltabb, viszont hetek óta beteg, úgyhogy nem dolgozik. Maláriával kezdődött, és azóta se sikerült felépülnie teljesen.

Szóval meg vagyunk lőve, Lucy meg én, két kezdő a preschoolokkal, a supervisorok nem hogy nem segítenek, inkább hátráltatnak. Már nem is bánom, ha egyedül kell mennem, kézzel-lábbal megértetjük egymást. Remélhetőleg. J És nem félreértjük egymást.

Most, hogy itt is beköszöntött az új iskolaév, kicserélődtek a gyerekek a preschoolban, és az újak szinte kivétel nélkül bőgnek. Mivel még sose láttak azungut, és a kedves szülők azzal rémisztgetik őket, hogy ha rosszak lesznek, jönnek a fehérek, és megeszik őket. Szóval egyelőre a gyereksírással küzdök a preschoolban, de párat már sikerült megszelídíteni. Előző héten vettem először kezembe az egyiket. Meglepődtem, milyen pihekönnyű volt szegény. L

Havi egyszer rendezünk egy WORKSHOP-ot a preschool tanároknak itt Amalikában. Előtte lévő héten elvisszük mindenkinek a meghívót, mi hetek óta ezerrel készülünk rá, stb.45 perces prezentációt kellett összeállítanunk, egy témáról, csak és kizárólag basic english-t használva. Küzdöttünk. Tegnap volt az első, MAKE CHILDREND, LEARN MORE címmel. Hááát, reggel 9től délután fél4ig tartott. Én eléggé fáztam ettől az egésztől, mert tudtam, hogy kb. 100 ember előtt kell majd beszélnem. Életem legnehezebb prezentációja volt, átordítani azt a hangzavart.. Kb 20 gyereket is hoztak magukkal, és 3-4 mindig bőgött. Persze ki nem vitték őket. Arról próbáltam meggyőzni őket, hogy miért jó dolog a zene, főleg ebben a korban. Azért érdekelne, mennyit értettek meg belőle. J És az én tapasztalatom az volt, hogy a kajáért jöttek. Hihetetlen adagokat szedtek maguknak. 3-4szeresét annak, amit egy normál ember enne. Nem hibáztatom őket, inkább csak szánalmas volt a jelenet, ahogy púpozták a tányérukat, mintha soha nem ennének többet. Pedig nem éheznek az emberek, csak ugyanazt eszik mindennap, ami nem túl finom és tápláló. Tsima...

Hát ezek történnek itt. Nem mondom hogy túlságosan izgalmas dolgok.. Afrikai hétköznapok. Ami viszont izgalmas, hogy nagyban szervezzük a novemberi nyaralást. Alig hét hét, és irány az Indiai Óceán! Annyira várom! Sajnos Anya pár nappal kevesebbet marad, így nem lesz idő Zambiára, de annyira nem bánom. Itt a vízumkérdés nem egyszerű. Főleg magyaroknak nem. (kelet-európaiakat megsarcolják, talán azt hiszik, Malawiban akarok letelepedni??) Úgyhogy 3 ország túl sok szervezést igényelne. Most Mozambikra koncentrálunk. És ha lesz idő meg pénz karácsony kerül a Viktória vízesésre, akkor megpróbáljuk. 

Alex szülinapja alkalmából elhatároztuk, hogy nekivágunk Malawinak, és valahol Blantyre-től messze töltjük a hosszúra nyújtott hétvégénket. Gyorsan megegyeztünk, hogy a Monkey Bay lesz a végállomásunk. Így hát csütörtök hajnalban útra keltünk, 1600 kwachát fizettünk fejenként, háromszor szálltunk át, 8 órán át utaztunk, életem legszörnyűbb kocsiútja volt (de a haza vezető út még ezen is túltett) de délután 4 körül végre megérkeztünk. Szinte szédelegtem ahogy kikászálódtam a minibuszból, de azonnal lecsaptak ránk a "business men"-ek, szállást ajánlottak. Mi kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, és nem bántuk meg.... Venice Beach volt a hely neve, és egyszerűen gyönyörű privát parttal rendelkezett. Azonnal fürödtünk is, a víz tökéletesen tiszta volt. Végül az étteremben fejeztük be napot, ahol az eddigi legfinomabb malawi ételeket ettük. 

Már aznap letámadtak minket a helyiek, hogy fejenként 5000 kwacháért elvisznek minket egy közeli lakatlan szigetre, főznek nekünk ebédet, mi pedig snorkling-ozhatunk kedvünkre, mert ezeregy féle hal úszkál arrafele. Én nem nagyon akartam ezt, mivel 5000 kwacha majdnem a heti "zsebpénzem" és igazából kiszámolva az ő költségeiket (talán 500 kwacha a csónak bérléséért, de egyébként a halat ott halásszák, a búvárszemüveg és a pipa megvan már nekik....) nyilvánvaló lehúzásnak tűnt. Max az idejüket vesszük el, de mivel persze munkanélküliek, az van nekik. De Alex szülinapja volt, és nagyon szeretett volna menni, úgyhogy beleegyeztem, de lealkudtuk az árat a felére, mondtuk, hogy nincs is ennyi kwachánk, csak dollárunk, de itt nem tudjuk beváltani (ez hiba volt..) de mindegy végülis a félár cserébe csak fél napos programra futotta. Na, persze 11 helyett 1kor érkeztek meg, aztán mikor már a strandon voltunk, és végre elindultunk volna, az egyik eltűnt egy órára.... (szerintem ez fontos részlet... majd a továbbiakból kiderül) Végül végre megkerült, valamit hablatyolt... hogy normális csónak helyett egy fából faragott nemtomin kell eljutni a szigetig. Egyensúlyoztunk rendesen, többször majdnem beleborultunk a vízbe. Nem lett volna baj, de a pénzemet meg a fényképezőgépemet féltettem. Afrikai kaland volr :)

De amikor odaértünk, mindezt elfelejtettem, és élveztük a napot. Gyönyörű hely volt, tényleg soksok hallal, kb. 35 fok, napsütés... Életem egyik legszebb napja volt... amíg haza nem értünk farkaséhesen. (ja mert az ebédből is csak vajas kenyér lett a félár miatt) Mentem volna a pénzemért, hogy együnk, de az bizony eltűnt a kulcsra zárt szobánkból. 30 dollár (30*180..5400 kwacha) és 6000 kwacha. Kétségbeesetten kutattam a szoba minden zugában, de nem volt ott. Alex nem hitte el, hogy ellopták, mert az ő pénze, ami még csak el se volt rejtve, ugyanott volt, ahol hagyta az ágyon, tökéletesen látható helyen. És semmi mást nem vittek el, ott volt Alex kamerája is, stb. Szóval érthetetlen. De végül gyártottam egy összeesküvés-elméletet. Szerintem az egyik pasi lopta el a pénzemet, aki elvitt minket aznap a szigetre. Számomra minden stimmelt, tudta, hogy van dollárunk (és nyilvánvalóan a dollárt jött az illető, mivel Alex kwachája érintetlen volt, az én 6000 kwachám meg együtt volt a dollárral) és tudta, mikor nem vagyunk a szállásunkon, és akkor el is tűnt egy órára... És nagyon nem volt világos miért tűnt el. Alex szerint ugyanúgy lehetett a dél-afrikai pasi akivel a bárban beszégettünk előző este, vagy a holland író akivel a parton ismerkedtünk meg. De én nem hiszem.

Besötétedett mire megszámoltuk a maradék pénzünket, és rájöttünk, hogy pont arra lesz elég, hogy kifizessük a szállást, és hazamenjünk. Másnap reggel azért akartam beszélni a managerrel, és elmondani neki, hogy ide ugyan többet nem jövök, mert micsoda hely ez, hogy csak úgy betörtnek a szobámba, idegenek bejárkálhatnak a hotelbe, stb. Ideges voltam, na meg éhes... Végül nagy meglepetésemre egy szőke hajú kék szemű magas pasi került elő. Elpanaszoltuk neki mi történt, és még nagyobb meglepetésemre a lehető legrendesebben reagált. Először is, bocsántot kért, aztán mondta, hogy nemrég festették újra a falakat a szobánkban, de egyébként mindenhol van poszter, hogy ne hagyjunk semmi értékesen a szobában. Másodszor is, elmesélte, hogy 2 napja jöt haza Lilongwéből, és ugyanez történt vele, de tőle 1000 dollárt, és a laptopját vitték el. Úgy hogy 10 percre hagyta ott a szobát, és bezárta az ajtót. Szóval megértett minket. Gondolom ennek következtében volt olyan rendes, hogy felajánlotta nekünk, hogy ingyen laktunk náluk két napig, és enni is ingyen ettünk. Sőőőőt, (mivel említettem neki, hogy vasárnapig szándékoztunk maradni) még egy ingyen éjszakát felajánlott, meg vacsorát is. Hihetetlen volt. Ezt már nem fogadtuk el. Végülis, kb 12 ezer kwachát loptak el tőlem, de a szállás és a kaja 10ezer körül volt, úgyhogy "csak" mínusz 2ezer kwacha és egy jó kis lecke a Monkey Bay-es kiruccanás mérlege. 

De gyönyörű volt, és komolyan gondolkozom, hogy visszmenjünk oda, ha lesz időm. Lehet hülyének néztek, de tényleg jó hely volt, és milyen rendes manager. Legközelebb tuti megkérem, hogy a széfbe tárolhassam a pénzemet,meg mindent, ami értékes. Mert a strandon sincs nagyobb biztonságban. 

Végül hazajöttünk szombaton, a 8 órából 10 óra lett, minibuszból pedig egy teherautó platója.. Hangos, szeles, kirázta a lelket is belőlünk, és kb 30 másik afrikaival nyomorogtunk. Soha többett :)

 Az első képen Alex szobája látható, aztán a papayafa, aztán a harc a papayáért. Alex szerint vicces, ahogy a bottal hadonászva próbálom megszerezni a papayát. :D Végül a házunk, és valahol egy virágzó mangófának is kéne lennie. Már látszódnak a kis mangók :)

 Egyik nap, amikor az összes bicikli elromlott, és nem tudtuk a farmereket látogatni, a tolmácsunk felajánlotta, hogy nézzük meg a helyi kórházat. Kapva kaptam az alkalmon, végre valami, ami úgy igazán érdekel! Egy igazi, vidéki, afrikai kórház, ahol az Orvosok Határok Nélkül (vagy hogy is van ez magyarul, csak egy Kundera regényből emlékszem erre a névre) tagjai is dolgoznak.

Sajnos velük nem találkoztunk, de a kórház és a kórtermek, na meg a beteg afrikai gyerekek és felnőttek látványa így is azt hiszem örökre bennem fog maradni.

Nem sok időt töltöttünk ott, nem akartunk lábatlankodni, de megnéztünk kezelőket, kórtermeket, újszülött-osztályt, a vajúdót, sőt a szülőszobát is. Az maradt meg bennem a legjobban. Akkor épp üres volt, de amikor kifele jöttünk egy nő épp befeküdt, és amikor valamiért mégis visszamentünk, ő éppen szült, úgyhogy gyorsan el is mentünk. Fényképet se sokat csináltam, mivel így is épp elég pofátlannak éreztem magam, ahogy csak úgy körbejárom a kórházat, amíg mások ott szenvednek, betegek, vagy épp órák óta várnak arra, hogy sorra kerüljenek.

A tanulság az, hogy az emberek nagytöbbsége a malária-teszt miatt jött a kórházba. Megnéztem én is, olyasmi mint a terhességi-teszt, csak épp vérrel működik. Előbb-utóbb nagy valószínűséggel én is csináltatok majd egy ilyen tesztet. Pedig az eredménye megbízhatatlan, főleg nálam, aki eddig több mint 40 Doxycyclin 100-at ettem meg. Az eredmény annyira nem is érdekel sok mindenkit, a malária-kezelést nehéz megúszni, még akkor is, ha nem vagyok maláriás. Sarah lakótársam, aki 3 hónap alatt 8szor volt kórházban mesélte, hogy ő is többször kapott már malária-kezelést, annak ellenére, hogy biztosan nem volt maláriája. Sajnos itt minden kezelést így kezdenek, aztán ha nem használ, akkor gondolkodnak majd el, mi lehet a baj. De való igaz, legtöbb esetben használ. A baj csak az, hogy ennek ellenére még mindig maláriában hal meg a legtöbb ember itt, mivel ha már lebetegedett az illető nehezen tud 10-20 km-ert gyalogolni a kórházig, és mint az előző bejegyzésben írtam, nem is hisznek a gyógyszerekben. Úgyhogy a legtöbben nem mennek kórházba.

Ami viszont pozitív csalódás volt számomra, hogy Malawiban kötelező kórházban szülni. Megkérdeztem az egyik orvost a malawi nők hány százaléka szül kórházakban, és hányan otthon, és akkor mondta, hogy ezt a kérdést már törvény szabályozza. Persze ez nem jelenti azt, hogy 100% megy kórházba, de legalább jó úton haladnak efelé. A terhesség vége felé járó kismamák beköltöznek a kórház egyik épületébe, hogy amikor eljön az idő, ott legyenek. E nélkül nem működne a rendszer, pont azért amiért a már beteg emberek sem képesek eljutni a kórházba. A szülészet nyilvántartásába is belenézhettünk, és örömmel tapasztaltuk, hogy az utóbbi időben egy anya sem halt bele a szülésbe Namitamboban. Azt is mondta az ott dolgozó nővér, hogy nagyon ritkán halnak bele a nők a szülésbe itt. Pedig én azt hittem ez itt egy megoldatlan probléma, ha csak a Millenniumi Fejlesztési Célokra gondolok, külön célt szenteltek ennek a témának. De úgy tűnik itt sikerült elérni ezt a célt.

Képek:

http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz2_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz3_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz4_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz5_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz6_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz7_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/view/100824/korhaz8_www.kepfeltoltes.hu_.jpg