Amalikai Élet
Harmadik hónapja lakom Amalikában, és úgy tűnik mostanra hozzászoktam túlságosan is, sőt.. Erről a lakótársaim tehetnek. 3ból 3al nem jövök ki. Mondjuk igen, lehet erről én tehetek.. J De valahogy akkor sem. Kezdem Inessel a 40enes német nővel, aki perfekcionista, az életét szabályok és tervek irányítják, és bizony ha ebbe valaki belezavar, annak annyi. Mi viszont nem mindig tudjuk a szabályokat és a terveket, így elég nehéz elkerülni a nézeteltéréseket. Persze idővel tanulunk. Én már tudom, a legfontosabb, hogy a dolgaihoz nem szabad hozzáérni. Gyertya, víz, evőeszköz, tányér, és a többi.
A másik, Sarah, 22 éves. 5. hónapja van Amalikában, ebből 4-et betegen töltött. Elméletileg. Gyakorlatilag ahányszor kórházban volt, annyiszor úgy küldték haza, hogy semmi baja. Ennek ellenére Sarah folyamatosan panaszkodik, sír, hogy mije fáj, stb. Én már a falra mászom tőle. Nem értem, hogy maradhatott itt így ennyi ideig, mert nemhogy ő nem csinált semmit, inkább az ittenieknek kellett róla gondoskodni. Végre kapcsoltak az itteniek pár napja, és a 15-ik eredménytelen kórházi látogatás után hazaküldték. Na, persze azt már nem képesek megszervezni, most két hete próbálják megváltoztatni a repjegyét. Mindeközben Sarah fekszik az ágyában és sír, hogy ő milyen szerencsétlen. És attól félek, hogyha az ittenieken múlik, még ez is lesz egy ideig.
A harmadik, az én szobatársam, Lucy. 27 éves, és be kell valljam, hogy jófej, értelmes, törekvő, motivált, stb. Viszont minden nap 5-kor kel!!! És engem is felébreszt. Meg sem próbál halk lenni. Kértem, hogy legyen rám tekintettel, de nem.. Nincs. A megmentőm Alex füldugói lettek. Nemrég kaptam meg őket, és azokkal legalább tudok 6-ig aludni. Másrészt, úgy tűnik nem bírja Alexet, vagy csak magát a helyzetet, hogy a barátom meglátogat. Jóformán kitiltotta innen Alexet, merthogy ő nem érzi jól magát amíg Alex itt van. Ez viszont nehéz, mert az én kezem itt meg van kötve, sokszor még bevásárolni sem tudok elmenni, nem hogy Alexxel találkozni. Alex meg akkor jön amikor kedve tartja. De most hogy ez a jelenet lejátszódott, nyilvánvaló, hogy Alex nem nagyon jöhet ide. Nemtom, hogy fogalma sincs mennyire hiányzik nekem Alex, vagy csak nem érdekli, de ezzel jól megnehezíti az ittlétemet.
Ami szintén nem egyszerű, az az hogy FOLYAMATOSAN LUCYvel együtt vagyok, egy percig nem tudok itt a szobánkban egyedül lenni. Azt hiszem ez a legnehezebb itt. A privát szféra teljes hiánya. Néha elmegyek órákra sétálni ha van időm és erőm, csak hogy ne kelljen hallanom, meg látnom őt. :S Teevee, emlékszem amikor te meséltél erről, és most már annyira megértem. Ebből a szempontból alig várom, hogy otthon lehessek a szobám mélyén egyedül!!!!
Egyébként végre elkezdtem igazán dolgozni a preschoolokkal. Egyelőre ismerkedem velük, 12-t kaptam, ebből kb 3-4 működik jól, a többi.. Katasztrófa. Azon gondolkodom, mit csináltak az előttem lévők itt, és vajon januárban, amikor hazamegyek, akkor is ilyen katasztrófális lesz a helyzet? Egyébként Lucy-vel gyorsan rájöttünk, hogy nincs ebben a rendszerben semmi fenntartható. Úgyhogy nemsokára lesz egy meetingünk az itteni fejesekkel, hogy szeretnénk megváltoztatni a rendszert. Heti 12 helyett, heti 5 preschoolt szeretnénk látogatni, és fél óra helyett 3 órát ott tölteni. Hogy lássuk, hogy mennek a dolgot ott igazán. A probléma az, hogy persze itt pénzről van szó. Minél több preschoolt támogat a szervezet, annál több támogatást kap. Ez eddig egyértelmű, viszont itt a mennyiség a minőség rovására megy. Van olyan nap amikor 3-4 preschoolt kell látogatnom. Kb pont arra elég, hogy beköszönjek, beszéljek 3 mondatot a tanárral, aztán mehetek tovább. Semmi értelme. Ha 1 órát is maradok, az se elég, mert lehet épp szünetük van, vagy ebéd. És persze ha tudja a preschool hogy jövök, felkészülnek, de ki tudja mi történik ott a többi napon. Nagy valószínűséggel semmi. Törékeny a rendszer. A kormány elhatározta, hogy minden 3-5 éves gyereknek preschoolban a helye. Csak épp pénze nincs rá, hogy kiépítse a rendszert, így a tanárok önkéntesek, nulla fizetésért dolgoznak. És persze, érthető, hogy néha-néha akad más dolguk is, és nem nyitják ki a preschoolt. Szerintem ehhez mi túl kicsit vagyunk, hogy ezen változtassunk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy rávesszük a tanárokat, hogy legyen egy kertje a PRESCHOOL NAK, és akkor legalább eladhatják a zöldésgeket-gyümölcsöt a piacon, és lesz valamennyi bevételük. De valahogy ez se akar működni. Ha van is kert, elhanyagolják…
Van 3 „supervisor” akik jönnek velünk minden nap, és fordítanak nekünk, amikor a tanárokkal beszélünk. Mert alig egy-kettő tud angolul. Sajnos a supervisor-ok hagynak kivetnivalót. Az első, Joseph, új, fogalma sincs a melóról, azt se tudja melyik preschool hol van, pedig az elején neki kéne mutatnia az utat nekem… Nem is túl jó angolban, pedig fordítania kéne. Na meg mobilizálni meg meggyőzni az embereket, hogy igenis, kertészkedjenek, igenis fejezzék be a preschool épületének a tetejét, igenis rendezzék el az ebéd-kérdést. Nem csak fordítanak nekünk, együtt kéne velük dolgozni, közösen! De én legalább elméletben foglalkoztam a preschoolokkal, ezért van egy két ötletem, elképzelésem, meg beszéltem a többiekkel. Ő viszont. Együtt bolyogunk, tévedünk el, mert egyikünk sem volt soha a preschoolban, aztán minden egyes mondatnál meg kell kérnem, hogy fordítson, és sajnos még ezután se hiszem, hogy át tudja adni, amit akarok. Remélhetőleg egy kis gyakorlat után jobb lesz, egyébként bajban leszek. A másik, Gift. Ő tőle tényleg a falra mászom. Valahogy első ránézésre nem volt szimpatikus. Mindig csak kér, kér, nyilvánvalóan ki akarja használni az ismerettségünket. Mindig késik, vagy meg se jelenik. Naponta 3-4szer megcsörget, hogy hívjam vissza. Hogy megyünk-e holnap preschoolba. Grr, miért ne mennénk… Iszonyat drága itt egy hívás, viszont ha nem hívom vissza, lehet megint feleslegesen fogok rá várni ki tudja meddig. A harmadik supervisor Richard, a legtapasztaltabb, viszont hetek óta beteg, úgyhogy nem dolgozik. Maláriával kezdődött, és azóta se sikerült felépülnie teljesen.
Szóval meg vagyunk lőve, Lucy meg én, két kezdő a preschoolokkal, a supervisorok nem hogy nem segítenek, inkább hátráltatnak. Már nem is bánom, ha egyedül kell mennem, kézzel-lábbal megértetjük egymást. Remélhetőleg. J És nem félreértjük egymást.
Most, hogy itt is beköszöntött az új iskolaév, kicserélődtek a gyerekek a preschoolban, és az újak szinte kivétel nélkül bőgnek. Mivel még sose láttak azungut, és a kedves szülők azzal rémisztgetik őket, hogy ha rosszak lesznek, jönnek a fehérek, és megeszik őket. Szóval egyelőre a gyereksírással küzdök a preschoolban, de párat már sikerült megszelídíteni. Előző héten vettem először kezembe az egyiket. Meglepődtem, milyen pihekönnyű volt szegény. L
Havi egyszer rendezünk egy WORKSHOP-ot a preschool tanároknak itt Amalikában. Előtte lévő héten elvisszük mindenkinek a meghívót, mi hetek óta ezerrel készülünk rá, stb.45 perces prezentációt kellett összeállítanunk, egy témáról, csak és kizárólag basic english-t használva. Küzdöttünk. Tegnap volt az első, MAKE CHILDREND, LEARN MORE címmel. Hááát, reggel 9től délután fél4ig tartott. Én eléggé fáztam ettől az egésztől, mert tudtam, hogy kb. 100 ember előtt kell majd beszélnem. Életem legnehezebb prezentációja volt, átordítani azt a hangzavart.. Kb 20 gyereket is hoztak magukkal, és 3-4 mindig bőgött. Persze ki nem vitték őket. Arról próbáltam meggyőzni őket, hogy miért jó dolog a zene, főleg ebben a korban. Azért érdekelne, mennyit értettek meg belőle. J És az én tapasztalatom az volt, hogy a kajáért jöttek. Hihetetlen adagokat szedtek maguknak. 3-4szeresét annak, amit egy normál ember enne. Nem hibáztatom őket, inkább csak szánalmas volt a jelenet, ahogy púpozták a tányérukat, mintha soha nem ennének többet. Pedig nem éheznek az emberek, csak ugyanazt eszik mindennap, ami nem túl finom és tápláló. Tsima...
Hát ezek történnek itt. Nem mondom hogy túlságosan izgalmas dolgok.. Afrikai hétköznapok. Ami viszont izgalmas, hogy nagyban szervezzük a novemberi nyaralást. Alig hét hét, és irány az Indiai Óceán! Annyira várom! Sajnos Anya pár nappal kevesebbet marad, így nem lesz idő Zambiára, de annyira nem bánom. Itt a vízumkérdés nem egyszerű. Főleg magyaroknak nem. (kelet-európaiakat megsarcolják, talán azt hiszik, Malawiban akarok letelepedni??) Úgyhogy 3 ország túl sok szervezést igényelne. Most Mozambikra koncentrálunk. És ha lesz idő meg pénz karácsony kerül a Viktória vízesésre, akkor megpróbáljuk.
