Múlt héten egyik este kimentem wc-re. Ahogy visszafele beléptem a szobámban egy megtermett, barna patkányt láttam átrohanni a szobámon. Hát nem vettem túl jól, sőt kissé bepánikoltam. Először is kirohantam a szobámból a nappaliba. Nem tudtam becsukjam-e az ajtómat, vagy ne, felkeltsem-e a lakótársaimat, vagy ne.. Végül elhatároztam, hogy inkább a guard-ot keresem meg.

Hát az estém csak rosszabbodott. 15 percig bolyongtam a tökéletesen sötét afrikai éjszakában, de guardot nem találtam. Ellenben még 3 patkánnyal találkoztam. Végül kb 500 méterre az árvaháztól a guardok tábortüzeztek, és iszogattak. Nem túl sok kedvvel jöttek segíteni, pedig addigra végképp halálra voltam rémülve.

Ahogy visszaértünk a szobámban, a rohadt patkány a szekrényem egyik polcán, pont a bugyik-zoknik között üldögélt!!!! Én nem is akartam tovább nézni, úgyhogy kimentem a nappaliba, és ott vártam, hogy elkapják/megöljék..De amikor 15 perc múlva is csak ágyhuzogatást hallok, bementem, és rákérdeztem, mi történik. Mondták, eltűnt. És indultak kifelé. Mondtam nekik, hogy ne ne ne ne ne!!! Nem hagyhatnak itt a patkánnyal egy szobában. Legalább várják meg, amíg én is körülnézek. Végül én sem találtam meg, úgyhogy próbáltam elhitetni magammal, hogy egy másik lyukon át távozott… Ami szintén nem nyugtatott meg, mert akkor ott vissza is jöhet akármikor. Hát nem aludtam túl jól. Másnap délután Lucy szoknyáját szarták össze, és azóta folyamatosan halljuk, látjuk a nyomokat. Én vettem patkánymérget, azzal etetem őket minden nap. Rakok pár szemet minden sarokba, és basszus másnap reggelre mind eltűnik. A kollégium pedig egy macskát ígért nekünk.

Az a baj, hogy annyi patkány van, hogy a méreggel esélytelen kiírtani őket, vagy legalábbis távol tartani a házunktól őket. Ezért remélem, hogy a macska lesz a megoldás. Bár azt javasolták, hogy ne nagyon etessük a macskát –éheztessük!!!- hogy levadássza a patkányokat.. Én nem tudom, képes leszek-e a saját macskámat éheztetni…. Ráadásul nem vicc, itt kutyát-macskát is nsimával etetnek!! (kukoricaliszt és víz…) Úgyhogy Lucy-val már azt tervezzük, hogy veszünk neki szárított halat is,, persze nem sokat.

Pont azon gondolkodtam, hogy mielőtt idejöttem, csak néztem a képeket Afrikáról, és fogalmam sem volt, hogyan fogom bírni ezt a fajta életet. Viszont megérkeztem, és valahogy hozzászoktam, mindenhez, az eddigi összes háziállatunkhoz is. Nem mondom, hogy örülök nekik, -bár a házi gekkóknak/gyíkoknak igen-  de már pl rég nem üldözöm, és ölöm a megtermett pókokat, mondván, eszik a szúnyogokat… Abba is beletörődtem, hogy 10 cm-s csótányok laknak a konyhában, és ha megölünk 3at, előjön 6. Az első afrikai zuhanyzómat gusztustalannak találtam, amikor megérkeztem Chilangomába júliusban, de most, hogy megint ott voltam a hétvégén teljesen barátságoknak tűnt. Szóval igen, kissé lejjebb adtam az igényeimből. Viszont ez a patkány-dolog nekem túl sok. Undorodom a ténytől, hogy egy patkány szarja tele a szekrényemet, ruháimat. Hogy a konyhaasztalunkon rohangál, és beleesz a paradicsomba.. Félek itthon a sötétben, nem merek bemenni a konyhába, mert tudom hogy ott garázdálkodik, nem merek kimenni wc-re. Pedig tudom, csak egy patkány, nem egy mérges kígyó, és mégis… Lucy meg Edit az új –magyar- lakótársam viszont úgy tűnik jól viselik. Sőt, Edit még kíváncsi is rá.. De azt már látják, hogy én mennyire nehezen viselem ezt a patkány-ügyet, úgyhogy Lucy meg is kérdezte, biztos nekem való Afrika? Mert hogy persze ő sem örül neki, de különösebben nem akasztja ki a tény. És, hogy ez Afrika velejárója… Itt van ez az árvaház, a semmi közepén, sok száz embert kell etetni, persze hogy tele van patkánnyal a hely… Úgyhogy mostanában én is ezen gondolkodom… Nekem való-e Afrika a kosszal, patkányokkal…? Most épp úgy tűnik, nem. Bár ideiglenesen sok mindent elviselek, de hosszú távon –ilyen körülmények között- nem.

Ráadásul tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam. A dolog rosszabbodott, hasmenésem volt –először, amióta itt vagyok- fájt a fejem, és délre be is lázasodtam. Érdekes érzés volt fázni a 40 fokban… Aztán egész délután aludtam. A lakótársaim javasolták a kórházat, de én nagyon ellenkeztem, végül megúsztam. Nem hiszem hogy a 3 fajta antibiotikum, amit ilyenkor adnak, sokkal hatásosabb lett volna, mint a 3 liter víz amit megittam és az alvás. Mára sokat javult a helyzet, lement a lázam, bár még mindig fáj a hasam, és egy fésülködés is megerőltető. Hát, asszem itt volt az ideje az első – és remélhetőleg az utolsó gyomorrontásnak. Bár, fogalmam sincs, mitől lehetett, előző nap a várva várt vízumom megkapását ünnepelve  az egyik legjobb étteremben ebédeltem Alexxel, este pedig a rozskenyeremet ettem vajjal (és már akkor is éreztem, hogy valami nem okés)

Lehet most írok utoljára a nyaralás előtt. Anya már Afrikában van, hétvégén megyünk Lilongwéba, onnan a Liwonde nemzeti parkba, onnan Blantyre-be, onnan pedig Zanzibárra. J