Igaz, már a pesti kényelemből írom ezt a bejegyzést.. De még jól emlékszem utolsó afrikai napjaimra.
Ellentétes érzések voltak bennem. Egyfelől alig vártam, hogy itthon legyek, barátokkal, családdal, stb.. Másfelől utolsó napjaimon egyre jobban rádöbbentem, hogy haza akármikor jöhetek, Afrikába viszont nagyon nem. És persze ettől az érzéstől rögtön maradhatnékom támadt. Szóval őszintén szólva, nem igazán tudtam eldönteni, hogyan is érezzek, de egy biztos; elveszettnek éreztem magamat.
Utolsó hétvégét Alexxel töltöttem, és munkával. Mivel én tudom, hogyan kell szójatejet csinálni a szójababból, ezért Alex megkért, hogy kísérjem el, egy demonstráció erejéig. Persze az egész napunk ráment, mert nem volt cukor, meg a szójababbal is gondok voltak.. A szokásos. De nagyon élveztük az isten háta mögötti falu vendégszeretetét, akik amíg vártunk nem csak személyre szóló dalt énekeltek nekünk, de még táncolni is próbáltak megtanítani. J A szójatej-demonstráció is jól sikerült, mutattunk nekik több változatot is. Én őszintén szólva nem szeretem a szójatejet –pedig tudom milyen egészséges- de az afrikaiaknak igenis egy tökéletes alternatíva a tehéntej helyett. Keserédes tapasztalat volt, hogy sokkal élvezetesebb a Farmers Clubban dolgozni, mint a Teacher Traning College-ban. De ez azért is lehet, mert a Farmers Club-os segítőt az első perctől megkedveltem, nem úgy mint a saját munkatársaimat.
Vasárnap este túlestem a pirulós búcsú-estémen is a kollégiumban. Összecsődítették az összes diákot, tanárokat, stb. Elhangzott a tipikus afrikai „we are happy to be togerher” című örökzöld (mi spec. a madáchban siyahamba-ként ismertük), ezek után egy kisebb csoport énekelt nekem két dalt: chirio bye-bye, és police: every breath you take. Csak kicsit jöttem zavarba :$ :D De ennyivel nem úsztam meg. A dalolás után egy tanár mondott egy beszédet rólam… Hááát, ez volt mindennek a teteje, mert hogy ennek az embernek sajnos fogalma se volt rólam, és a munkámról sem. De azért használta a kreativitását. :D Szóval egyfelől vicces volt, másfelől nem értem minek van erre szükség. Na, de aztán felkértek engem is egy beszédre, amire nem számítottam.. Végül azért összeszedtem a gondolataimat, és megköszöntöm nekik és Malawinak azt a rengeteg élményt, amit kaptam ebben a fél évben, és azt sem bánom, hogy nem mind pozitív, mert így legalább erősödtem, tanultam én is, nem is keveset. Mindig azt kérik, sose felejtsem el Malawit. Hát biztos, hogy nem fogom. Ezek után kaptam ajándékokat is tőlük. Egy szép hagyományos malawi ruhát, ami tökéletesen passzol rám, és nyakláncot, karkötőket. Mindent összevetve meghatóan kedves este lehetett volna ez, ha nem érzem a képmutatást abban a beszédben.
Hétfőn elmentem a legtöbb preschoolomba, hogy elköszönjek tőlük. Tudtam, hogy utoljára rovom ezeket az utakat, utoljára vagyok ennyire közel Afrikához, úgyhogy kiélveztem az utam minden percét. Még ha hülyén hangzik is, tényleg úgy éreztem, hogy egész Malawi mosolyog rám. Egyik legemlékezetesebb napom volt ez is. Még az se tudott megzavarni, hogy utoljára, de bőrig áztam. Ezután már nem sok említésre méltó dolog történt, kedden ismét kórházba mentem, malária-tesztre, ha mást nem is, ezt az egyet nagyon komolyan veszi a projectem, úgyhogy nem volt más választásom. Szerdán pedig mostam, takarítottam, és pakoltam a nagy útra. Hát, hihetetlen módon 27 kg-val jöttem, és annyival is mentem haza, pedig elhasználtam egy csomó tisztálkodó-szert, úgyhogy nem értem…
Utolsó amalikai estémet Lucy-val kettesben a megszokott módon töltöttük; főztünk kukoricát, dumáltunk sokat, és egy egér-méretű csótánnyal küzdöttünk. (Mi nyertünk! De tényleg akkora volt, hogy amikor először elsuhant a konyhaasztalon, azt hittük visszatért az egerünk!)
Csütörtökön reggel kivittek a buszállomásra, 5 órás út után már Lilongwében is voltunk. Innen autóval vittek minket a szállásunkra, és másnap reggel értünk is jöttek, hogy kivigyenek a reptérre. Szóval ment minden mint a karikacsapás. És a tervem, hogy egy kis malawi szesszel örvendeztessem meg a barátaimat már bele se fért az időnkbe. L A hazajövetel is rendben zajlott. A müncheni időjárás még egész tűrhető volt, de persze a dániai már nem kímélt. Na, de ez már nem ebbe a bejegyzésbe tartozik. :)
