Ezt a bejegyzést még júliusban írtam, és nekem meg is jelenítette, de ma jöttem rá, hogy nektek nem.. Mivel elfelejtettem publikálni.. No comment..... Úgyhogy még egy pár bejegyzést publikálok, amit elfelejtettem az utóbbi 5 hónapban...
A szombat elég eseménytelenül telt. Végre kipihentem az előző nap fáradalmait, filmez néztem, könyvet olvastam, ja és kimostam a ruháimat, kézzel. Kár értük… Sajnos tapasztalatlanságom és a vízhiány miatt mindent egyben mostam. Így az egyik hülye fekete gatyám az összes világos ruhámat megfogta, tiszta foltos lett. Afrikára jók lesznek, de utána asszem kukába fogják végezni a kedvenc sárga felsőim. L Na, mindegy, jó lecke volt, legközelebb okosabb leszek.
A vasárnap viszont az eddigi leghosszabb afrikai napom volt. Elhatároztuk Inessel és Sarah-val, hogy megnézzük a híres-nevezetes Mount Mulanje-t! Ez Malawi legmagasabb pontja, 3000 méter felett van, kötelező turistalátványosság is egyben! Innen még messze sincs, pár KM-rel arrébbról már látni is lehet. Azt mondták saját autóval innen 30-45 perc. Persze autónk nincs, csak a helyi minibusz/bozótbusz… 5kor keltem!!!! 6kor indult az autó innen Amalikából, ami elvitt a Tunga nevezetű piacig, ami egyben a főút is. Amint kiszáltunk az autóból, lecsaptak ránk a minibuszosok, és a Mozambique Border felé menőbe beültünk, reméltük, nemsokára ott is leszünk. Tévedtünk. Egyszer át is kellett szállnunk, és vasárnap van a legkisebb forgalom. A helyi tömegközlekedésről tudni kell, hogy csak akkor indulhat el a minibusz ha legalább 25-en ülnek a 18 személyes autóban. 25-nél kevesebb emberrel egyszerűen nem éri meg nekik. De ha elindult, megy mint az állat, sokkal gyorsabban, mint kéne neki. Viszont sokszor megáll, és cserélődnek az utasok. Szóval a sofőrök egyenesen vadásszák az utasokat, és 3 azungu (fehér) lány tökéletes célpont, még akár duplaanyit is kérhetnek tőlünk… Szóval sofőrökben és minibuszokban nincs hiány. Mégis, 9 óra lett, mire végre a Mulanje lábához értünk. Ott meg az idegen vezetők rohantak le minket. Mivel egyedül nem lehet nekivágni a nagy hegynek. Pedig mi nagyon szerettünk volna, főleg hogy nem nagy túrát terveztünk, csak pár órát akartunk ott eltölteni… Elmentünk az információs irodába, de sajnos ott is megerősítették az idegenvezetőt, úgyhogy húztuk a szánkat, de kifizettük az elég borsos díjat neki. Másfél órát másztuk a hegyet, mire elértük az első állomást, a vízesést. Nagyon kellemes hely volt, telis tele fehér emberrel. A terep durva volt, rendesen leizzadtunk mind, lehet a reggeli hiánya is rátett, de én alig éltem, mire odaértünk. Végül eltöltöttunk ott egy kis időt, visszanyertük erőnket, és dél körül elindultunk visszafelé, mert 1-kor várt az ebéd ránk a hegy lábánál a Mulanje Logde nevű helyen, ahol felfele menet bejelentkeztünk. Kellemes helynek tűnt, és az én gyomrom már nagyon korogtt, úgyhogy kivételesen gyorsan megtettem a lefele vezető utat. Isteni ebéd várt ránk. Semmi tsima, semmi bab, semmi olyan kaja amit két hete minden nap eszem, és már most utálom. Valamiféle tészta volt, csodás salátával. Oda vissza kell mennünk Anya J 2 körül viszont indulni kellett haza, hogy sötétedés előtt hazaérjünk. Az első probléma az volt, hogy nem volt egy árva minibusz sem semerre. Elkezdtünk sétálni, hát másfél óra séta után jött végre egy minibusz, amire felfértünk. Reméltük innen már egyenes utunk lesz haza, de ezaz amire sosem szabad hagyatkozni itt Malawiban. Egyszer csak kiállt a minibusz az út szélére, a sofőr kipattant, és leintett egy biciklitaxist. Legközelebb egy óra múlva láttuk, egy kanna benzínnel. Kiderült, kifogyott a benzín.(nem léphettünk le, mert addigra már kifizettük a minibusz árát, és nem volt több pénzünk újat leinteni, és azt is kifizetni..) Na én akkor már aggódtam, mert úgy tűnt, nem érünk haza sötétedés előtt. És milyen igazam lett. Még ezerszer megálltunk Tunga előtt. HN6-ra értünk oda, szinte teljesen sötét volt, nem tudtuk mit csináljunk. Végül 3 biciklitaxis megszánt. Aminek nem tudtam, hogy örüljek vagy ne. Tungától Amalika 15 km-re van, gyalog több mint két óra, de sötétben tilos… Biciklitaxival bő fél óra volt az út, de remegtem útközben félelmemben. Persze világítás itt nincs sehol, az út földút volt, telis tele gödrökkel, kiálló kövekkel, stb.. És lejtővel… Úgy itéltem meg, a bikiclis akinek a csomagtartóján ültem, túl gyorsan ment, és a féket se nagyon használta, így megkértem egy gyenge pillanatomban, hogy ugyan fékezzen már néha. Erre a lábát tette az egyik kerékbe… Így jöttem rá, hogy neki ez a fék.. Többet nem kértem.. Csodával határos módon épségben és hullafáradtan, de olyan fél7-re haza is értünk…
Még mindig nehezen hiszem el, hogy a háromnegyed órás út több mint 4 órába telik itt. De próbálok hozzászokni, lehet nekem is le kéne vennem az órámat, és megfeledkezni a pontos időről, mivel itt soha nem is foglalkoztak ilyesmivel. J
