Első nap Amalikában
Még közel sincs vége a napnak, de én már elfáradtam rendesen. Nem hiszem, hogy sok izgalmas dolgot fogok csinálni a továbbiakban.
Tegnap este nehezen aludtam el az új szobában, furcsa volt Alex nélkül, viszont Tykával, a venezuelai lánnyal, akivel egy szobában lakom. Ráadásul hideg is volt. A hálózsákom, a project leadertől kapott takaróm és a repülőről lopott takaró sem segített, vacogtam. Nem tudom, miért van itt ilyen hideg. Mindenesetre soká tartott, mire elaludtam.
Ma 7-kor keltem, ami itt igazából nem számít olyan korainak…. Főleg, hogy 9kor már ágyban vagyok. J Én mégse éreztem magam különösebben kipihentnek, pedig hosszú nap állt előttem. Ettem a kis vajas kenyeremet, ittam az instant kávémat, eltettem vizet a nagy útra, és fél8kor elindultunk. Hegyen-völgyen át, tea-és eukaliptuszültetvényen keresztül, két órán át gyalogoltunk a tűző napon. Folyt rólam a víz, és legszívesebben az odaút alatt megittam volna az összes vizemet…. Fúú, hát mostmár értem miért kell fittnek lenni itt. Mégcsak a szórólapozós napok sem voltak fárasztóbbak, Dániában a legmagasabb domb nincs 300 méter, itt viszont szerintem a legalacsonyabb is magasabb. J Útközben találkoztunk Joseph-el, a fordítóval. Fél10-re értünk a preschoolba pihenő nélkül. Ott a gyerekek megőrültek, néhány sírt. A szülők azzal ijesztgetik a gyereküket, hogyha rosszak, akkor jönnek a kínaiak, elviszik és megeszik őket. Na, a legkisebbek amint meglátnak minket, sírva fakadnak, azt hiszik megesszük őket vacsorára. Persze fogalmuk sincs, hogy milyen a kínai, gondolom a fehér bőr épp elég ijesztő. A nagyobbak viszont tapasztaltabbak, és nagyon is szeretnek minket. A kedvencük, ha fotózzuk őket. Olyankor végképp megőrülnek. Na, én épp ezért nem is vettem elő a fényképezőmet, mert épp „tanítás” folyt.
A preschoolokról annyit, hogy ez olyasmi, mint nálunk az óvoda. Bár azt állítják, ennek a fő funkciója, hogy felkészítse a gyerekeket az iskolára, szerintem az óvoda is erről szólt nálunk. Szóval szerintem a preschool magyarul óvoda. 6 év alatti gyerekek töltik ott az idejüket reggel 8tól 11 vagy fél12ig. A tanár, vagy vezető ott a falu önkéntese, aki igazából szívességet tesz, és sokszor sajnos ő maga is tanulatlan. A preschoolról van egy koncepció, hogyan nézzen ki az órarendje, milyen foglalkozásokat tartsanak, legyen valamilyen income generating tevékenységük, legyen veteményeskertjük, legyen latrinájuk, a gyerekek igyanak amíg ott vannak, és mossanak kezet, és ha még az ebédeltetésük is megoldható, az már tényleg nagyon jó. A másik, a „tanárok” módszerei. Jellemző módon úgy tanítják a gyerekeket, hogy azok semmit nem értenek abból, amit épp bemagoltak. Épp ezért sokszor Good Morning Madame-al köszönnek a férfiaknak is. Ma épp azt magolták:
„water water water
water for bathing
water for coocking
water for drinking
water for everything”
Mi DI-ok ekkor jövünk a képbe. Látogatjuk a környék összes preschoolját, és csekkoljuk mi hogyan működik. Ha valami nem okés, beszélünk az illetékessel, és megpróbáljuk kideríteni miért van ez így, és azt hogy mi lenne a megoldás. A probléma az, hogy ők pénzt várnak tőlünk, azt viszont nem fognak kapni, főleg tőlem nem. Meetingeket szervezünk a tanároknak itt a College-ban, havi egyszer, ahol megpróbálunk hasznos előadásokat tartani nekik, milyen módszerekkel kéne tanítaniuk. Én már most látom, hogy én főleg azért fogok dolgozni, hogy olyam módszereket használjanak a tanárok, amiknek köszönhetően a gyerek megérti amit tanul. Mi nem vagyunk felelősek értük, nem tartoznak a Teacher Training College-hoz. Sajnos viszont sok DI azt hitte jót tesz azzal, hogy a saját pénzét költötte ezekre a preschoolokra, és vett nekik vödröt a kézmosáshoz, stb..
Meglepő módon az első preschool jól működött. Van órarendjük, van egy kis házikójuk, bár a gyerekek a földön ülnek… Van táblájuk, krétájuk, ABC-jük a falon, és csomó-csomó könyvük, játékuk. Az órarendet tartottá k is. Még az ebéd is jól szervezett volt. Csodálkoztam, de a gyerekek hoztak magukkal egy kis ételt, és ebédidőben KÉZMOSÁS után meg is ették. Amit furcsálltam, hogy néhány gyerek nem hozott magával, és azok kaptak a többiektől. A tanárnő felszólította őket, hogy osztozkodjanak. És meg is tették. Ezek a gyerekek 4-6 évesek. Szerintem otthon 10 éves korunk alatt féltve őriztük az uzsonnánkat. Ők rendesebbek voltak nálunk… Sőt, mikor indultunk visszafele, még ajándékot is kaptunk; három cukárnádat. Itt ezt nassolják édesség helyett. Én megkósoltam, fúúúj, olyan mint a cukor magában, nem bírtam enni. Mondjuk nem is enni kell, hanem csak rágcsálni, aztán kiköpni. Nem fogok rákapni, az tuti. Inkább beruházok néha igazi édességre, aminek az ára a dán árakkal vetekszik…
Visszafele megnéztünk egy másik preschoolt is, na ott már voltak gondok. Pl Sarah mesélte, hogy múlt héten, amikor jött, csak a gyerekek lézengtek arrafele, tanár sehol. A másik dolog, hogy hónapok óta építenek egy új épületet, de meglepő módon nem haladnak vele. Hetek óta ígérik, hogy jövő hétre kész lesz, de ma megint nem lett kész. Sarah nem tudott beszélni a tanárral, mert amint véget ért a foglalkozás, azonnal hazarohant. Úgyhogy hívta a falu főnökét, akivel láthatóan nagyon jó viszonyban van. Az épület befejezését ismét megigérték, ezért mi nem sokat tudunk tenni. Ők építik, saját pénzből, maguknak, saját érdekük lenne, hogy a gyerekek ne a szabad ég alatt töltsék a délelőttöket, főleg az esős évszakban. A tanár-kérdés már nehezebb. A preschool tanárok a falu önkéntesei, nem kapnak fizetést senkitől. Ezért jönnek dolgozni, ha van kedvük, és otthon maradnak, ha nincs kedvük. Ennek a tanárnak múlt héten nem volt kedve dolgozni. Abban maradt Sarah meg a falu főnöke, hogy új, megbízható tanár kell a preschoolnak. A probléma csak az, hogy nem állnak sorba a jelentkezők. Hát nemtom. Meglátjuk lesz-e előrelépés.
Hazafele ismét kaptunk útravalót, „cassava”-t. Én nem tudom mi az, kihúztak egy kis fát a földből, és a gyökere a cassava, lehet enni nyersen is, meg meg is lehet főzni. Annyit kaptunk, tuti ránk rohad. Van egy olyan érzésem, hogy nem finom. J De őket nem lehet visszautasítani.
Körülbelül 3ra értünk haza, ettünk tésztát magában… És most várok az áramra, aminek jönnie kellett volna 3kor…
Még mindig iszonyatosan rossz Alex nélkül, bármelyik pillanatban tudnék sírni ha rá gondolok, ráadásul aggódom is érte, mert az utolsó hírem az róla, hogy eléggé rosszul érzi magát. Vajon elmúlik-e ez az érzés valaha? Vagy projectet fogok váltani?
